December 2-a nagy változásokat hozott makassari életünkben – lejárt a bérleti szerződésünk és költöznünk kellett. Mivel a lakbér az ösztöndíjunk majd felét felemésztette, úgy döntöttünk, hogy olcsóbb lehetőség után nézünk. Első utunk kedves régi vendéglátónkhoz, Fitryhez vezetett, aki egyből beleegyezett, hogy visszajöjjünk hozzájuk. Őszintén szólva nem volt jó érzés otthagyni a már jól belakott kis kuckónkat, ráadásul a költözéssel járó taxi költsége is annyi volt, hogy abból még egy napot ki tudtunk volna fizetni. Ez azért van, mert Firtyék nem Makassarban laknak, hanem a nagyváros mellett közvetlenül található kis városban, annak is nem a „belvárosi” részén, hanem a rizsföld kellős közepén. Így aztán még nehezebb volt otthagyni előző albérletünket, gyakorlatilag kiköltöztünk a civilizációból. Azért megsúgom, hogy mára már beletörődtünk új helyzetünkbe, könnyen megszoktuk az új életmódot, hogy indonéz cosmopolitából indonéz paraszthoz tetsző életet éljünk. Ezen azt értem, hogy míg eddig válogathattunk a különféle külföldi gyorséttermek és kávézók kínálatából (ha volt elég pénzünk), addig most az utcánkban található főtt kukorica árustól szerezzük be a mindennapi betevőt. De mondom, megvan ennek a bája, sőt még költséghatékony is, úgyhogy vigyázz Bali, mert megyünk, és hedonista módon faljuk majd az „ausztrál Indonézia” adta élvezeteket.
Visszatérve arra a lesújtó napra, mikor elhagytuk a várost. Mint mondottam volt, elég ingatag érzelmi állapotba kerültünk, magyarán a béka segge alatt voltunk, és akkor egyszer csak jött az üzenet mentorunktól, papánktól Wildhantól, hogy mehetünk az egyetemre felvenni az ösztöndíjat, és ezen felül még szeretne megbeszélni velünk vmit. Igaz, hogy a pénznek csak a felét kaptuk meg, de a hír, mellyel apánk szolgált, igazán a legjobbkor jött. Egy, az UNESCO által kezdeményezett nemzetközi ifjúsági fórumra lettünk hivatalosak, mely Sulawesi-sziget legrituálisabb részén, Torajan került megrendezésre, azon belül is egy három csillagos hotelben. Azért is örültünk meg annyira a hírnek, mivel már magunk is terveztük, hogy ellátogatunk erre a misztikus helyre, csak épp jelen körülmények között anyagi helyzetünk ezt nem tette volna lehetővé. A fórum keretein belül viszont MINDEN INGYEN állt a rendelkezésünkre. Il
yen fantasztikus lehetőséget eddig még soha sem kaptunk itt tartózkodásunk alatt, úgyhogy repdestünk az örömtől. Ingyen utazás egy olyan busszal, ahol az ülőhelyek, vagyis inkább fekvőhelyek szélesebbek és kényelmesebbek voltak, mint a business osztályon, sőt még takarót és párnát is kaptunk. Ezen felül ingyen szállás, ellátás, és ami a legjobb, a programban szerepelt a különféle előadások mellett városnéző körút is. Természetesen egyből igent mondtunk az ajánlatra. Este 10-kor indult a luxusjárat, reggel 6-ra már a Sahid Jaya hotelnél voltunk. Azért fogalmazok így, mert, hogy azért érezzük, hogy ez még mindig Indonézia, a hotelben 12 órakor volt a check in, ezért a délelőttöt a recepción töltöttük hulla fáradtan, ahol közölték velünk, hogy az első napra nem jár reggeli. Aki mégsem bírta volna ki, az 30.000 rúpiáért hozzájuthatott, de aki ismeri ezt az országot, az tudja, hogy itt már akár 1000-2000 rúpiából is meg lehet reggelizni. A reggeli hiánya volt az első dolog, ami nem egyezett a fórum programfüzetében leírtakkal. Nagy nehezen elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtük, hogy Gáborral egy szobában lehessünk. Ez azért volt nehéz, mivel ez egy nemzetközi fórum volt, különféle nemzeteket tettek össze egy-egy kétágyas szobába. A meghívottak Szurinámból, Malajziából, Indonéziából, Nigériából, Kelet-Timorból, Amerikából érkeztek, ehhez jöttünk mi hozzá a magunk internacionális sokszínűségünkkel. A Darmasiswa ösztöndíjasokat Banglades, Madagaszkár, Lengyelország és Magyarország képviselte. Meglepetten fogadtuk, hogy a fórum plakátján a mi zászlóink is szerepeltek, hiszen mi nem készültünk előadással, egyszerűen csak meghívottak voltunk. Az ebédet követő rövid pihenő után regisztráltunk a programra, kaptunk szuper pólót, ami L-es létére úgy állt rajtunk, mint az XS-es (ázsiai L :D), majd ezután kezdetét vette a megnyitó ünnepség beszédekkel és helyi rizstermesztést szimbolizáló tánccal. Vacsora után elkezdődött az első program, amit jómagam és a lengyel lányok töröltek a maguk napirendjéből. Gábor türelmesen végighallgatta a megjelentek világmegváltó gondolatait, én az előadás felénél feladtam.
Másnap a menetrend megint felborult. Az előző este végén közölték, hogy költöznünk kell a hotelból. Senki nem értette, hogy miért, mivel nem kaptunk magyarázatot. Jött értünk két roncstelepről s
zalajtott busz (nem a luxusjárat) és elszállította a csapatot egy merőben más szálláshelyre, konkrétan egy keresztény szeretetotthonszerűségbe. Mindenki csak nézett, hogy mi ez, a medencés, garnélavacsorás paradicsomból egy áltsulis táborba kerültünk. Több óra eltelte után aztán a szervezők, köztük egy amerikai lelkipásztor elmagyarázta, hogy bár szerződést írtak alá Toraja önkormányzatával arra vonatkozóan, hogy finanszírozni fogja a Sahid Jayai tartózkodásunkat, a fejesek úgy döntöttek, hogy mégse fizetnek. Így átpateroltak minket 
erre a szerény szálláshelyre. Mindenkit felháborított a szituáció. Nekünk egy szavunk se lehetett, hisz mindent ingyen kaptunk, de aki Nigériából utazott ide azért, mert be volt neki ígérve, hogy egy elég jó szállodában tölthet el öt napot, annak ez nagy kopp volt. Ezzel az akcióval Indonézia lejáratta magát nemzetközi szinten. Ezt azért a szervezés is érezte, így egy nap elteltével átköltöztünk egy harmadik szálláshelyre, ahol bár az előzővel ellentétben néha volt meleg víz (ez azért volt fontos, mert hegyekben sokkal hidegebb volt), kétágyas szobákba zsúfoltak be hat embert matracokra. Az emberek mégse voltak elégedetlenek a szeretetotthon után. Ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy megtörtént az első városnéző túra. Erről a következő bejegyzésben olvashattok.
