HTML

Zsóka és Gábor Indonéziában

Egy ösztöndíj keretében lehetőséget kaptunk arra, hogy fél évet Indonéziában tölthessünk. A blog a kezdetektől a zűrzavaros ázsiai kalandokon át a hazaérkezésig szól.

Friss topikok

Címkék

Az ingyen pia, a csoda és a baleset

2012.01.12. 03:23 zsoka0210

Előre le kell szögeznem, hogy nem turistaként érkeztünk Balira, nem a könnyebbik (és persze sokkal drágább) utat választottuk. Bár Makassarból indul közvetlen járat Denpassarba (Bali központjába), ennek számunkra megfizethetetlen ára volt, így maradt a repülő és a busz kombinációja. Ami azt jelentette, hogy először elrepültünk Surabayara ( Javan található, Indonézia második legnépesebb városa), majd innen buszra szálltunk és 12 órás zötykölődés után értük el Denpassart. A túrára Karolina és velünk tartott, hogy együtt utazgassunk, karácsonyozzunk és szilveszterezzünk. Hajnalban érkeztünk, zuhogott az eső és nem volt hova mennünk. A hostelek mind zárva voltak, aludt az egész város. Úgy döntöttünk, hogy egyből tovább utazunk Kutára, mely terveinkben az első célhelyek között szerepelt. Nagy nehezen találtunk egy jóhiszeműbb pete-petést, aki aránylag olcsón elvitt minket a ma már gettóként emlegetett Kutára. Itt pár órás esőben várakozás és keresgélés után találtunk egy pénztárcánknak megfelelő szállást. Így reggel hét körül nyugovóra térhettünk. A fürdőszobában állt a víz és az angol (nekem csak gentleman) wc törött volt, de legalább nem indonéz. A szoba aránylag rendben volt. Bár eléggé érződött rajta, hogy a közelmúltban ausztrál huligánok szálltak meg (és romboltak) benne. De volt ágy, és csak ennyi számított. Aznap dél körül nagy nehezen feleszméltünk, és úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a gettót. Kutát az indonéz Siófoknak nevezném. Másnapos fiatalak, buli maradványok az utcán, csomó gyorsétterem, szórakozóhely és szuvenírbolt. Egyik pozitívuma egy étterem volt, ahol olcsó pénzért nagyon jókat lehetett enni. Másik pedig egy flancos többemeletes szórakozóhely, ahol este tíztől éjfélig ingyen lehetett inni és enni. Ez volt Kuta. Gyorsan el is döntöttük, hogy minél előbb elhagyjuk. Még aznap este összefutottunk két magyar Darmasiswassal, akikkel egy jó hangulatú estét töltöttünk el a többemeletes szórakozóhelyen. Nem egy átlagos hely volt az biztos. Ingyen ittunk és ettünk és még egy balinéz tűznyelő műsort is megnézhettünk. Magyar barátaink megsúgták, hogy az említett diszkó nagy presztízsértékkel bír, indonéz lányok be sem léphetnek, kivéve akkor, ha egy „bulé”férfi (jelentése: albínó > az indonézek így hívják a fehér embert) társaságában érkeznek. Persze ez szabaly a helyi férfiakra nem vonatkozik. Az este folyamán Dani és Andi felvázolták nekünk, mely helyeket érdemes megnézni a környéken. Másnap reggel el is határoztuk, hogy motort bérelünk és felfedezzük a környéket. Gábornak volt már dolga robogóval és ázsiai közlekedéssel, viszont Karolinának ez volt az első alkalom. Ebből aztán adódtak bonyodalmak, de erről később.

Első célunk Pura Tanah Lot volt, Bali leglátogatottabb és a balinézek által legkedveltebb hindu temploma. Utunk során csodálatos kilátásban volt részünk. Zöldellő rizsteraszok, kristálytiszta kék ég és kisebb templomok sokasaga tette emlékezetessé a motorozást. Amikor megérkeztünk a templomhoz, nem akartam hinni a szememnek. Egyféle extázist éltem át, soha életemben nem láttam még ehhez foghatót. A tenger kellős közepén  állt egy barlangszerű létesítmény, ez volt Pura Tanah Lot. Körülvettek minket a sziklák, láthattuk, ahogy az óriási hullámok a sziklafalhoz csapódnak. A másik oldalon fák borította domboldal magaslott. A templomot a tengeren átkelve lehetett megközelíteni. Az apró köveken átsétálva értük el a hindu szentély bejáratát, ami gyakorlatilag egy barlang nyílása volt. Hindu férfiak vártak bennünket, hogy egyfajta szertartáson vehessünk részt. Először a barlang belsejében csordogáló forrás vizével kellett megtisztálkodnunk. Ezután rizst tapasztottak a homlokunkra, majd pedig virágot tettek a fülünk mögé. Persze ez az egész turistaattrakció volt, de mégis óriási élményként tartom számon. Azt kell mondjam, hogy Tanah Lot a no.1. most számomra. Miután elbúcsúztunk ettől a csodától, újabb fantasztikus hely következett.

Uluwatuba mentünk, ahol ismét tátva maradt a szánk. Meredek lépcső vezetett a tengerpartig. Amikor leértünk egy szűk kis tengerparton találtuk magunkat, mintha egy barlang mélyében lettünk volna. A víz átlátszó volt és hullámfürdőként szolgált. Azt hittük, ennél már nem lehet szebb. De mikor felmentünk vissza a hegy tetejére, felülről még káprázatosabb volt a látvány. Óriási hullámok csapódtak a sziklákhoz, a vízben surfosok várták a hatalmas hullámok érkezését. Mi fentről szemléltük a kilátást miközben életem legfinomabb mangó juiceát iszogattam. Ez a nap nem is lehetett volna tökéletesebb, DE...Miután újra motorral pattantunk, hogy megnézzük a helyi templomot is, csak Gábornak és nekem sikerült elérnünk azt. Karolina útközben megcsúszott a motorral és leesett róla. A bukósisak nem volt normálisan rögzítve a fején, így nemcsak a testén szerzett sérülést, hanem a fején is. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak. Nehéz volt megfelelő kórházat találni. Végül az első kórházban, ami elég érdekes volt, ajánlottak egy másikat, ahova el is mentünk taxival. Kiderült, hogy ez egy nemzetközi intézet, kifejezetten turistáknak. Ami egyenlő azzal, hogy az embernek a világ összes pénzét oda kell fizetni, ha azt akarja, hogy szóba álljanak vele. Karolinának szerencsére volt biztosítása. Bár a procedúra, ami a biztosítóval és a kórházzal való egyezkedést övezte nem volt egyszerű, végül mindent fizettek neki. Ezután Gáborral ketten maradtunk. Karolina még Makassarban keresett hármunknak szállást couchsurfingen keresztül, így mi neki köszönhetően beköltözhettünk egy francia férfi otthonába. A következő bejegyzésben ezekről az időkről olvashattok.

 

 

1 komment

Vegre Baliiiiiiiiii

2012.01.09. 04:29 zsoka0210

Benyomás Baliról

Mielőtt belekezdenék élménybeszámolómba, szükségesnek tartom röviden bemutatni Balit a saját szemszögemből. Véleményem szerint a Baliról kialakult általános kép a következő: Bali, az idilli paradicsomi állapotot idéző sziget, mely óriási pálmafákkal, csodálatos tengerpartokkal, hindu templomokkal és természetesen fergeteges party helyekkel rendelkezik, ahol 0-24 órában folyik az alkohol. Ez a kép viszont csak részben fedi le a valóságot. Bár fergeteges party helyekből nincs hiány, a természeti adottságai simán eltörpülnek az általunk eddig látott indonéz területek (sajnos csak Sulawesi) mellett. Ami viszont nagyon pozitív volt számomra, az a hinduizmus hatása, a csodálatos templomok, kőfaragások, a füstölők illata és az utcákat elborító apró kis áldozati ajándékok. Másrészt Bali számomra a vakációt jelentette. Tény, igazi turista hely, de nekem pont ez hiányzott. Természetesen nem az ausztrál turistadömping miatt volt jó, hanem a turizmusból fakadó előnyök tették azzá: motorral bárhová el lehet jutni, mivel az utak nagyon jó állapotban vannak, és útjelző táblákból sincs hiány. Olcsó a motorbérlés és a benzin is. Ebből pedig az következik, hogy az ember szabadon utazgathat bárhova. És miközben utazik az autópályán, csodálhatja a meseszép tengerparton elterülő rizsteraszokat is. Nem kell a törpéknek kitalált pete-petében zötykölődnie, miközben a szennykanálisokat és a szeméthegyeket bámulja. Emellett van járda is, tehát nem kell attól félni, hogy motoros tolvajok ellopják a táskát vagy éppen elcsapnak. Az utcákon kellő mennyiségű kuka található, ami arra ösztönzi az embereket, hogy a szemetüket ne a tengerbe vagy az utcara dobják. Persze ez nem az indonézeket ösztönzi, ők Indonézia bármely pontján szenvedéllyel hajítják el a kidobnivalót. Előny volt az is, hogy végre azt ehettünk és ihattunk, amit megkívántunk. Nemcsak két variációból lehetett választani, azaz a rizst sütve vagy főve egyem. A helyi ételekhez és alapélelmiszerekhez olcsóbban hozzá lehet jutni, mint a mi kedves Makassarunkban. Nem beszélve az albérletekről. A Denpassarban tanuló magyar diákok fele annyiért bérelnek egy egy olyan szobát, mint amilyenben mi laktunk. Persze a leírtakban van némi sarkítás, de akkor nagyon ezt éreztem. Végre szabad vagyok, van pénzem is. Fél évig indonézként éltem, hogy most turista lehessek. Szóval a következő élménybeszámolótól ne várjatok túl sok paradicsomi természeti képet és ősi temetési szertartásokat, ez most egész másról fog szólni. Persze azért lesznek benne szép tájak, de ez csak egy dolog. Folyt. kov.!

 

Szólj hozzá!

Elbúcsúztunk Torajatól

2011.12.16. 06:08 zsoka0210

Az utolsó nap már nem sok izgalmat tartogatott számunkra. A reggeli után, akinek aktívkodni támadt kedve, részt vehetett egy kisebb táncoktatáson, később pedig elmehetett vásárolgatni Rantepaoba. Mi már jártunk a város központjában, nem volt túl nagy élmény, így inkább henyéltünk a szobában és vártuk az ebédet. Ez a pár nap alatt kiderült, hogy az indonéz konyha nem is olyan unalmas, csak az itteni embereknek a crispy kentaki csirkénél és a rizsen kívül nincsenek nagyobb igényei. Igaz, hogy a szállodában minden reggel a rizst és a tojást kellett elviselnünk, az ebédek és a vacsorák elég változatosak voltak. Bár mindig rizs volt a köret, különböző csirke és halételeket, néha rákot szolgáltak fel mellé. Az alapanyag mindig ugyanaz volt, de mindig más köntösben, így nem volt unalmas. És végre ettünk bablevest is!:D Színre nem volt épp jókai, de az íze elég jó volt. Az indonézek sok levest esznek, legtöbbször húslevesszerűt, csak épp ők összevegyítik a második fogással. Szép látvány, amikor a levestészta és a leveszöldség keveredik a rizzsel meg a sültekkel, nyámmi.

Ebéd után újabb lazítás következett, majd pedig pakolás és készülés a záró ceremóniára. Őszintén szólva nem sokat vártam az estétől, a nyitó ceremónia nem volt túl érdekes, köszöntő beszédek, melyeket gyakori áramszünet szakított meg. Ehhez képest meg kell mondjam nagyon pozitívan csalódtam. Olyan jóra sikerült az este, hogy elfeledtetett minden negatívumot, ami az öt nap alatt történt. A szálloda udvarán tüzet gyújtottak, mögöttük a résztvevők zászlajai lobogtak. Az ünnepség elején felköszöntöttük a szülinapos nigériai srácot, akit egy kis tortával leptek meg a szervezők. Majd elkezdődtek a műsorszámok. Az estét bangladesi barátunk, Jahirul éneke és tánca nyitotta meg. Nagy élmény volt, ahogy a lobogó tűz fényében bangladesi népviseletben láthattuk. Ezt követte a madagaszkári ösztöndíjasok rockija. Ezenkívül láthattunk maláj táncot, szumátrai tányértáncot, szurinámi kígyótáncot, makassari énekeket hallgathattunk, majd a rendezvény egyik főszervezője (aki mint kiderült igazi showman és egyben megasztárokat túlszárnyaló énekes) elénekelte az „I belive I can fly” c. számot, amit a többiek is vele énekeltek. Végül az este a helyiek látványos táncával és tűzijátékkal zárult. Igazi kulturális kavalkád volt ez, fantasztikus élmény. Mielőtt felszálltunk a buszra még üzenetet hagytunk a torajai tv nézőinek élményeinkről, majd nekivágtunk a nyolcórás útnak.

 

Szólj hozzá!

Vissza a természethez: bizarr sírhelyek

2011.12.16. 05:57 zsoka0210

Ma reggel arra keltünk, hogy ömlik a víz az égből, mintha dézsából öntötték volna. Volt pár tervünk a mai napra vonatkozóan, de ilyen időben ki sem lehet mozdulni a házból. Még ha el is áll az eső, akkor is kétmérföldes gumicsizma kellene ahhoz, hogy kijussunk a főúthoz, ahonnan a pete-pete jár. Úgyhogy ideálisnak tartottam az időt egy újabb bejegyzés elkészítéséhez. Mivel elfogyott az ivóvizünk és a napi élelmünket egy zacskó kókuszos kekszet jelenti, így az írás a figyelem elterelését is szolgálja.

Miután elfogyasztottuk szokásos reggelinket, mely főtt tojásból, sült rizsből és ráksziromból állt (minden nap!), értesítettek bennünket, hogy ma sem kell unalmas előadásokat hallgatnunk, hanem terepre megyünk, bebarangoljuk Toraja többi részét. A prezentációknak egyetlen pozitív visszatérő előadója volt egy hetvenes éveiben járó indonéz Toraja szakértő professzor, aki által betekintést nyerhettünk Toraja misztikus világába. Ezek az információk aztán a túrák során még inkább értelmet nyertek.

Utunk első állomása egy temetési szertartás volt, ahol épp a vízi bivalyokat küldték a túlvilágra. Elég bizarr látvány volt, ahogy a sárban egymás hegyén-hátán feküdtek a bivalyok és a nyúzásért felelős férfiak szedték darabokra az állatokat. Nemcsak a látvány volt gyomorforgató, de a szagok is. A családtagok és a többi vendég eközben megszámozott boxokban ülve figyelte az akciót. Volt, aki bambuszból itta a pálmabort, hogy előre fertőtlenítse a gyomrát a finom étekhez. (A pálmabor egy fehér, zavaros, pezsgős állagú ital, ami engem személy szerint a napon felejtett, megcsiccsent tejre emlékeztetett. Őszintén: borzasztó!). Elég volt egy-két percet eltölteni a tömeggyilkosság helyszínén. Gábor szerencsére tovább bírta, így készült néhány felvétel. Karolinával visszaindultunk a buszhoz. Az odavezető utat lenyúzott állatok kiterített bőre borította. Először próbálgattuk kikerülni, de mikor láttuk, hogy az autók is átmennek rajta, már bátrabban lépkedtünk felettük.

Miután mindenki visszatalált a buszhoz, jöhetett a következő „haláli” állomás a tömeges disznóvágás. Ennek hangulata leginkább egy lagzira hasonlított. Élő szintizene, vidám emberek és ipari szintű disznópörkölés. Szemtanúi lehettünk annak is, ahogy kb. hat pici indonéz próbálja felcipelni a hegyre a bambuszsatuba fogott, nyáladzó, százkilós disznót. Amíg Gábor felvételeket készített, addig mi megkíséreltünk elfogyasztani egy gombóc durian ízű fagyit (25 Ft-ért), ám az akció sikertelen véget ért.

Miután mindenki betelt a fantasztikus látvánnyal a busz továbbrobogott a következő misztikus helyszínhez. Egy barlanghoz tettünk látogatást, ami a helyiek sírhelyéül szolgál. Ötös csoportokban, lámpás vezetővel jártuk végig a barlang belsejét. A barlangban egy kész temető fogadott bennünket. Keresztek, csontok, koporsómaradványok és, hogy az élmény még horrorisztikusabb legyen, egy tenyérnyi méretű pók a barlang falán. Elég ízléstelennek tartottam, amikor a magukat a jövő vezetőinek tartó társaink elkezdtek pózolni a különböző emberi maradványokkal. Úgy éreztem, hogy nem fogják fel, hogy mi most nem egy vidámpark szellemkastélyában vagyunk, hanem egy igazi nyughelyen. Miután kijöttünk az egyik barlangból, vezetőnk elkísért minket egy másikba is, ahol egy friss koporsót is megtekinthettünk. A koporsó fából készült, ám a fejrésznél üveges volt, így akinek volt mersze és gyomra hozzá, az megnézhette a halott arcát. Szándékosan használtam a koporsóra a friss jelzőt, mivel a holttest már évek óta tartósítva várta, hogy végső nyugalomba helyezzék. Már nem is hasonlított emberi mivoltára.

A nem mindennapi temetőlátogatás után mi más is jöhetett volna, mint az ebéd. A félnapja tartó kirándulás után vhogy mindenkinek a gyomra hozzászokott a látványhoz és a szagokhoz. Az ebédünk természetesen főtt tojás volt és rizs, de azért hozzádobtak egy kis zacskó tésztát, csípősszószt (sambalt) és egy kis csirkét (nem voltam biztos benne, hogy az) is, na meg egy banánt.

Ebéd után hosszabb buszozás várt ránk. A sofőrnek és az út minőségének köszönhetően többször akkorát dobott magán a busz, hogy majdnem betört a koponyánk. Ám volt, aki ilyen körülmények között is álomba tudott szenderedni. Miután az ebéd kellőképpen összekavarodott a gyomrunkban, megérkeztünk. Ez a látnivaló nem igazán tudott megmozgatni az előzőek után. Egy hegyoldalhoz jöttünk, melyben emberi alakok voltak. Ezek az emberek halál utáni külsejét akarták szimbolizálni. Szinte az összesnek ugyanolyan kifejezéstelen volt az arca. Megpihentünk a hegy lábánál, majd folytattunk utunkat az utolsó helyszínre. Csecsemősírokhoz vittek bennünket, melyekben ismét az embernek a természethez való viszonya volt érdekes. Egy fa odúja szolgált tömeges temetkezési helyül. A fa törzsében kis ajtók voltak. Ezekbe helyezik azokat a csecsemőket, akik nem érhették meg az első foguk előbújását. Talán ez volt a legmegrázóbb helyszín. Mi csak néztük az égig érő fát és az azt körülvevő erdőrengeteget. Persze itt is voltak olyanok, akik a fa előtt pózolva, nevetgélve készítettek vicces fényképeket… A vallásuk annyi mindent megszab nekik, mégsem tudnak annak szabályain kívül viselkedni. Miután mindenki kipózolta magát, elindultunk a busz felé. Az út végén a következő reklámtáblára lettünk figyelmesek: kettő az egyben, Coca Cola és csecsemősír hirdetés, szép. Nem tudom hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ezek az emberek felébredjenek…

A haláli kirándulás ezzel véget ért. Visszamentünk a szálláshelyre, vacsora, alvás. Az utolsó napon egy fantasztikus záró ceremónián vehettünk részt, erről a következő bejegyzésben olvashattok.

 

Szólj hozzá!

Tongkonan és a halált övező misztikum

2011.12.14. 07:29 zsoka0210

Miután elfoglaltuk helyünket a Rantapao Lodge-ban, a szervezők elvittek minket egy temetési szertartásra. A torajai hitvilágban jelentős szerepet játszik a halál. A halottat addig őrzik az otthonukban a családtagok, amíg nem lesz annyi pénzük, hogy drága temetést rendezzenek neki. Ez a szertartás három napig tart. Az első napon több száz disznót ölnek le (Torajan a lakosok 80%-a keresztény, így megengedett a disznóhús fogyasztása), a másodikon több száz vízi bivalyt áldoznak fel, a harmadik napon pedig az emberek együtt vannak és ünnepelnek. A feláldozott állatok száma a család anyagi helyzetétől függ. Van, hogy akár tíz évet is várnak a halott eltemetésével, addig pedig a házban tárolják a holttestet beformalinozva, befáslizva.

A temetési szertartás után ellátogattunk egy torajai faluba, Kate Kesuba, ahol volt szerencsénk találkozni egy igazi albínó bivallyal, melynek értéke meghaladja az 5 millió forintot. Ezen kívül megtekinthettük a tradicionális torajai házakat, a tongkonanokat is. Egy-egy családhoz kétféle tongkonan tartozik. A nagyobbik lakóhelyül szolgál, a kisebbikben pedig a rizst tárolják .A tongkonan felépítésének is szimbolikus jelentése van. Három fő részből áll: a legfelső része az eget, a középső része a földet, a legalsó része pedig az alvilágot szimbolizálja. A torajai társadalomban egyszerre fontos a nő és a férfi szerepe, ezen túl pedig a házasság, mint az egység kifejeződése. A lakóház így a nőt, a rizstároló tongkonan pedig a férfit szimbolizálja. A torajai kultúra orális kultúra, írás nem létezik, viszont a házakon található állatokat, növényeket szimbolizáló fafaragások mesélnek az írott szavak helyett.

A falu mögött található hegyoldal szolgál temetkezési helyül. A sziklafalba rögzítik a sírhelyeket. Minden családnak megvan a maga területe. Minél gazdagabb a család, annál magasabban helyezik el a nyughelyüket. Elég bizarr volt a koponyák, csontok, különféle emberi maradványok között sétálni. Ilyen élményben még soha nem volt részem ezelőtt. Annyira ősi és vad volt az egész, ahogy az ember egyé válik a természettel. A szurinámi barátunkat annyira megérintette lelkileg a hely, hogy este a szálláshelyen azt képzelte, hogy belé szállt egy rossz szellem és papot kellett hívni hozzá – és ez nem tréfa! Mi csak néztünk értetlenül magunk elé, hogy most mi van. A srác feküdt az ágyban, és a többiek körbevették és próbálták elűzni a szellemet. Mi csak nevettünk az egészen, de volt pár társunk, aki valóban elhitte, hogy a rossz szellem köztünk járt. Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat és mindenki megnyugodott, hogy Rendy, az amerikai lelkipásztor elűzte a szellemet, végre nyugovóra térhettünk. Gábor és én külön szinten, külön szobában elszeparálva egymástól. Ő a nigériai, a bangladesi és egy indonéz fiúval volt egy szobában, én pedig három indonéz, egy szurinámi lánnyal és lengyel barátunkkal, Karolinával töltöttem az éjszakát. Igazi kulturális kavalkád volt ez. Megfogadtam, hogy semmin nem fogom felhúzni magam, hiszen különbözőek vagyunk. Szerencsére nem is történt semmi kulturális ütközet közöttünk, ám Gábort egy kisebb meglepetés érte. Már nagyban aludt, amikor megjelent az indonéz srác a szobában. Felkapcsolta a világítást, mit sem törődve alvó társával, majd megkérdezte tőle, hogy fáradt-e. Na vajon miért aludt… majd mikor Gábor azt felelte, hogy igen, kedves barátunk elkezdte masszírozni a lábát :D. (???) A következő nap is tartogatott felejthetetlen élményeket, erről a következő bejegyzésben olvashattok.

 

2 komment

Élet a klimatizált albérlet után: Rizsfölde és a váratlan utazás

2011.12.14. 07:19 zsoka0210

December 2-a nagy változásokat hozott makassari életünkben – lejárt a bérleti szerződésünk és költöznünk kellett. Mivel a lakbér az ösztöndíjunk majd felét felemésztette, úgy döntöttünk, hogy olcsóbb lehetőség után nézünk. Első utunk kedves régi vendéglátónkhoz, Fitryhez vezetett, aki egyből beleegyezett, hogy visszajöjjünk hozzájuk. Őszintén szólva nem volt jó érzés otthagyni a már jól belakott kis kuckónkat, ráadásul a költözéssel járó taxi költsége is annyi volt, hogy abból még egy napot ki tudtunk volna fizetni. Ez azért van, mert Firtyék nem Makassarban laknak, hanem a nagyváros mellett közvetlenül található kis városban, annak is nem a „belvárosi” részén, hanem a rizsföld kellős közepén. Így aztán még nehezebb volt otthagyni előző albérletünket, gyakorlatilag kiköltöztünk a civilizációból. Azért megsúgom, hogy mára már beletörődtünk új helyzetünkbe, könnyen megszoktuk az új életmódot, hogy indonéz cosmopolitából indonéz paraszthoz tetsző életet éljünk. Ezen azt értem, hogy míg eddig válogathattunk a különféle külföldi gyorséttermek és kávézók kínálatából (ha volt elég pénzünk), addig most az utcánkban található főtt kukorica árustól szerezzük be a mindennapi betevőt. De mondom, megvan ennek a bája, sőt még költséghatékony is, úgyhogy vigyázz Bali, mert megyünk, és hedonista módon faljuk majd az „ausztrál Indonézia” adta élvezeteket.

Visszatérve arra a lesújtó napra, mikor elhagytuk a várost. Mint mondottam volt, elég ingatag érzelmi állapotba kerültünk, magyarán a béka segge alatt voltunk, és akkor egyszer csak jött az üzenet mentorunktól, papánktól Wildhantól, hogy mehetünk az egyetemre felvenni az ösztöndíjat, és ezen felül még szeretne megbeszélni velünk vmit. Igaz, hogy a pénznek csak a felét kaptuk meg, de a hír, mellyel apánk szolgált, igazán a legjobbkor jött. Egy, az UNESCO által kezdeményezett nemzetközi ifjúsági fórumra lettünk hivatalosak, mely Sulawesi-sziget legrituálisabb részén, Torajan került megrendezésre, azon belül is egy három csillagos hotelben. Azért is örültünk meg annyira a hírnek, mivel már magunk is terveztük, hogy ellátogatunk erre a misztikus helyre, csak épp jelen körülmények között anyagi helyzetünk ezt nem tette volna lehetővé. A fórum keretein belül viszont MINDEN INGYEN állt a rendelkezésünkre. Ilyen fantasztikus lehetőséget eddig még soha sem kaptunk itt tartózkodásunk alatt, úgyhogy repdestünk az örömtől. Ingyen utazás egy olyan busszal, ahol az ülőhelyek, vagyis inkább fekvőhelyek szélesebbek és kényelmesebbek voltak, mint a business osztályon, sőt még takarót és párnát is kaptunk. Ezen felül ingyen szállás, ellátás, és ami a legjobb, a programban szerepelt a különféle előadások mellett városnéző körút is. Természetesen egyből igent mondtunk az ajánlatra. Este 10-kor indult a luxusjárat, reggel 6-ra már a Sahid Jaya hotelnél voltunk. Azért fogalmazok így, mert, hogy azért érezzük, hogy ez még mindig Indonézia, a hotelben 12 órakor volt a check in, ezért a délelőttöt a recepción töltöttük hulla fáradtan, ahol közölték velünk, hogy az első napra nem jár reggeli. Aki mégsem bírta volna ki, az 30.000 rúpiáért hozzájuthatott, de aki ismeri ezt az országot, az tudja, hogy itt már akár 1000-2000 rúpiából is meg lehet reggelizni. A reggeli hiánya volt az első dolog, ami nem egyezett a fórum programfüzetében leírtakkal. Nagy nehezen elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtük, hogy Gáborral egy szobában lehessünk. Ez azért volt nehéz, mivel ez egy nemzetközi fórum volt, különféle nemzeteket tettek össze egy-egy kétágyas szobába. A meghívottak Szurinámból, Malajziából, Indonéziából, Nigériából, Kelet-Timorból, Amerikából érkeztek, ehhez jöttünk mi hozzá a magunk internacionális sokszínűségünkkel. A Darmasiswa ösztöndíjasokat Banglades, Madagaszkár, Lengyelország és Magyarország képviselte. Meglepetten fogadtuk, hogy a fórum plakátján a mi zászlóink is szerepeltek, hiszen mi nem készültünk előadással, egyszerűen csak meghívottak voltunk. Az ebédet követő rövid pihenő után regisztráltunk a programra, kaptunk szuper pólót, ami L-es létére úgy állt rajtunk, mint az XS-es (ázsiai L :D), majd ezután kezdetét vette a megnyitó ünnepség beszédekkel és helyi rizstermesztést szimbolizáló tánccal. Vacsora után elkezdődött az első program, amit jómagam és a lengyel lányok töröltek a maguk napirendjéből. Gábor türelmesen végighallgatta a megjelentek világmegváltó gondolatait, én az előadás felénél feladtam.

Másnap a menetrend megint felborult. Az előző este végén közölték, hogy költöznünk kell a hotelból. Senki nem értette, hogy miért, mivel nem kaptunk magyarázatot. Jött értünk két roncstelepről szalajtott busz (nem a luxusjárat) és elszállította a csapatot egy merőben más szálláshelyre, konkrétan egy keresztény szeretetotthonszerűségbe. Mindenki csak nézett, hogy mi ez, a medencés, garnélavacsorás paradicsomból egy áltsulis táborba kerültünk. Több óra eltelte után aztán a szervezők, köztük egy amerikai lelkipásztor elmagyarázta, hogy bár szerződést írtak alá Toraja önkormányzatával arra vonatkozóan, hogy finanszírozni fogja a Sahid Jayai tartózkodásunkat, a fejesek úgy döntöttek, hogy mégse fizetnek. Így átpateroltak minket erre a szerény szálláshelyre. Mindenkit felháborított a szituáció. Nekünk egy szavunk se lehetett, hisz mindent ingyen kaptunk, de aki Nigériából utazott ide azért, mert be volt neki ígérve, hogy egy elég jó szállodában tölthet el öt napot, annak ez nagy kopp volt. Ezzel az akcióval Indonézia lejáratta magát nemzetközi szinten. Ezt azért a szervezés is érezte, így egy nap elteltével átköltöztünk egy harmadik szálláshelyre, ahol bár az előzővel ellentétben néha volt meleg víz (ez azért volt fontos, mert hegyekben sokkal hidegebb volt), kétágyas szobákba zsúfoltak be hat embert matracokra. Az emberek mégse voltak elégedetlenek a szeretetotthon után. Ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy megtörtént az első városnéző túra. Erről a következő bejegyzésben olvashattok.

 

Szólj hozzá!

Instant bejegyzes

2011.12.12. 05:37 charcarias

Kozel 2 hete elkoltoztunk eddigi szallasunkrol es a kezdetekben hajlekunkkent szolgalo couchsurferes Fitry hazaba koltoztunk ki a rizsfold kozepere. Itt sem internet, sem betonozott ut sincs nagyon (utobbi nem tudom, hogy jon ide :D), ugyhogy ez megneheziti a blogirast. E mellett 1 hete kaptunk egy fantasztikus lehetoseget is Wildantol, aki az egyetemi koorinatorunk, hogy elmehetunk egy UNESCOS ifjusagi forumra Tana Torajara teljesen ingyen es bermentve, luxus korulmenyek kozepette. Valalltuk a "megprobaltatasokat" es szedtuk is rogton satorfankat. 5 napot voltunk a hihetetlenul izgalmas, osi nepszokasokat huen apolo videken, mely 8 orara van Makassartol. Internettel ott sem tudtunk talalkozni, de igerjuk mindenrol reszletesen be fogunk szamolni!

Szólj hozzá!

Esik

2011.11.28. 13:05 charcarias

 Halljuk, otthon beindultak a kályhák, előkerültek a télikabátok és lassan a hó is megérkezik. Mi meg ezalatt életünk minden bizonnyal legmelegebb karácsonyát várjuk, de gyanítom ez lesz a legcsapadékosabb is. Hóembert építeni viszont ki merem jelenteni: nem fogunk! December 18-án elhagyjuk Makassart és egészen január 4-ig vissza sem térünk. A karácsonyt és a szilvesztert Bali illetve Lombok szigetén fogjuk tölteni.

 Indonéziát átszeli az Egyenlítő és az állam ezen földrajzi helyzete természetesen az időjárást is meghatározza. Gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy a hatalmas területű ország egészén csupán két "évszak" van. A száraz, mely mondjuk áprilistól decemberig tart, és az esős mely az év többi hónapján uralkodik. Természetesen az átmenet itt is olyan mint nálunk egy-egy évszakváltásnál, semmi sem jön nagyon hirtelen. A helyiek szerint itt Makassarban és Dél-Sulawesin későn jött az esős évszak. Tavaly már szeptemberben itt volt, most meg november vége van és hébe-hóba kapunk egy záport, vagy hosszabb zivatart. Ezek persze elég durvák, nagy zajjal járnak és ilyenkor az eső nem is nagyon esik, inkább folyik. A hőmérséklet egész évben állandó, nagyon az esős évszakban sem csökken és 30 Celsius fok körüli. Mikor megérkeztünk, próbáltunk puhatolózni mennyire is kellemetlen a csapadékos időszak, milyen mértékben nehezíti meg az ember életét. Kaptunk többféle információt, de azt kell mondjam a jelenlegi helyzet igen nedves, de mégsem élhetetlen. Celebesz szigetének ezen része állítólag a legszárazabbak közé tartozik, így Makassarban nem számíthatunk folyóvá duzzadó utcákra. Egész elképesztő, hogy tőlünk 150 kilométerre keletre majdnem sivatagiak a körülmények, 5 órás buszútra északra meg szakad az eső folyamatosan.  Tehát ez az esős-száraz évszak dolog igencsak összetett, sok függ az adott terület tengertől és ezáltal áramlatok/szelektől való távolságán, csakúgy a tengerszint feletti magasságon, vagy épp keleti-nyugati fekvésén. Tökéletes kivétel például az innen északkeletre található Mollucas-szigetek, ahol novembertől februárig tart a száraz időszak. A mi karácsonyi célpontjaink a Kis-Szunda szigetekhez tartoznak (hjaj, hol gondoltam én még 6. osztályban Varga Béla tanár úr földrajzóráján, ahol jól bevésődtek oktatóm gyors és vicces szavai: Bali, Timor, Lobok, Flores Sumbawa, Sumba; hogy 10 év múlva jómagam is rajta leszek azon az ütött-kopott térképen), ahol a január egész egyszerűen az eső hónapja. Reméljük, hogy csakúgy mint az egész esős évszak itt, úgy a Nusa Tenggara (Bali, Lombok, Sumba, Sumbawa, Flores és Timor szigetek másik, összefoglaló neve) esőágyúi is kicsit csúsztatva érkeznek és nem mossák el nagyon a karácsonyunk.Mi ezt kérjük az indonéz télapótól a cipőnkbe! :P
Na meg egy-két üveg pálesz is jól jönne....
 

2 komment

Iskolalátogatás, avagy bahasa inggris buleh módra

2011.11.27. 10:15 charcarias

 Nagyjából 1 hete meghívást kaptunk egy helyi középiskolába, ahol az egyetemen dolgozó egyik srác tanít, elmondása szerint angolt. Eddigi tapasztalataink alapján az indonéz legények és leányok szavai nem feltétlen felelnek meg mindig a valóságnak. Itt mindenki teljesen más világban él és valószínűleg az inerciarendszerek mássága okozza sokszor a félreértést. :) (hajj, de jóhiszemű vagyok) Szóban forgó alanyunk, akinek nevében sem vagyunk teljesen meggyőződve (elviekben Daeng Sua a becsületes neve, de ő Saprolnak hívatja magát), szombat 1-re invitált minket a Nasional Senior High Sekolah 2. osztályának angol órájára.  Kíváncsiak voltunk mi és hogyan fog történni és igazából eléggé érdekelt is minket, hogy milyen egy suli belülről. Meghívónk arra kért minket, hogy próbáljuk ösztönözni a tanulókat az angol nyelv tanulására és persze beszélgessünk velük.

 Rendes "tanárokhoz" méltóan egy 20 perccel 1 előtt megérkezünk a tanintézményhez, ahova 2 percre rá ő is berobog az elengedhetetlen köbcentiken. Saprol egy totál normális, kedves bugis srác, aki az egyetem angol tanszékén dolgozik mint adminisztrátor és ugyanakkor végzős hallgatója is annak. Halkan súgom meg, hogy ezen diplomaosztás előtt álló egyetemisták nagy százalékban nem mennének át egy alapfokú nyelvvizsga szóbelijén. Néha alanyunknak is gondot okoz a folyamatos jelenidő használata. Természetesen nem tisztünk kritizálni senkinek a nyelvtudását, de egy ötödéves angol szakostól kicsit többet várna az ember. Betoppanunk az aulába, ahol találkozunk Saprol 2 ismerősével, akik szintén segédkeznek az angol tanításban. Kis csevej és bemutatkozás után eleresztenek egy "menjünk az igazgató úr szobájába, fogad minket"-et. Nah, mondom itt rögtön fel is vesznek minket 40 órába cafeteriával. Tiszta igazgatóbácsi küllemű úriember fogad minket a megszokott irodai öltözékben, ami Indonéziában batik. (http://en.wikipedia.org/wiki/Batik) Elcsevegünk az irodában egy jó 20 percet. Megtudjuk, hogy 12 osztályos rendszer van, az első 6 év az "elementary" (általános), következő 3 a junior highschool (alsó tagozat), míg az utolsó 3 év a "senior highschool", aminek mi a 2. osztályába teszünk látogatást. Megkínálnak minket jóféle jázminteával, majd becsengetnek és elindulunk az iskola büszkesége felé, a nyelvi laborba!

 A "misterezés" egyre biztosabb, hogy genetikailag kódolt indonéz jellegzetesség. A suli folyosóján végighaladva a kisebb nebulók sem restek felhíni magukra a figyelmünket: hello mister, hi missis! Megszoktuk... A teremben, azaz inkább nyelvi laborban, mely bármelyik európai középiskolában megállná a helyét közel negyven 16 éves forma iskolás parádézik. Köszöntenek minket a tanárnő ösztönzésére, majd mindenki leül a helyére és kezdődjék az óra. Itt tudjuk meg, hogy igazából ez egy teljesen rendhagyó angol óra lesz, amit teljes egészében mi fogunk tartani, azaz leginkább rólunk fog szólni. Röviden bemutatkozunk Zsókával, majd a tanárnő elmondja a gyerekeknek, hogy most kérdezhetnek tőlünk angolul. Itt elhangzik pár kérdés Magyarország gasztronómiájáról, makassari élményeinkről és arról is hogy mi a fészkes fenét keresünk mi mégis itt a világ végén. A srácok aranyosak, kedvesek, nem állnak hadilábon a nyelvvel sem, de azért Rigó utcára még nem küldeném őket. A kérdések után próbáljuk átvenni Zsókával az irányítást és most mi kérdezünk. 1.: "Ki tud mondani olyan országot ahol angolul beszélnek az emberek?" Síri csönd. 3 perc kínos hallgatás után összenézünk Zsókával, majd próbálom menteni a helyzetet. "Nah akkor figyelj! Nyúzéland??? Emeld fel a kezed ha angolul beszélnek" Ez kicsit segített rajtuk és kórusban kiabáltak vagy yess-t vagy no-t. Új-zélandot viszonylag jól eltalálták, Japánnal sem volt gond. Anglia jól szerepelt, csakúgy mint USA vagy Ausztrália. Magyarország és "DZSÖRMENI" már kicsit megosztotta a társaságot. Ausztriánál meg nem nagyon tudták mi van... Gondolhatták mi a francért kérdezem megint uagynazt az országot!? Ha-ha. Az EU és Magyarország kapcsolatáról is próbáltunk egy pár szót ejteni, de ott megakadt a próbálkozás, hogy mi is az az Európai Unió. Nem nagyon akartunk rögtönzött történelemórát tartani angolul, hát megállapodtunk egy "olyan mint az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége), csak európai"-ban. Erre a tanárnő biggyesztett egy mosolyt. Halovány fogalma nem volt az EU-ról mint olyanról neki sem. Sportra és zenére tereltük a szót.  Hisztiánó   Ronaldo itt is ügyeletes sztár, Justin Biber pedig messze üti a Coldplayt népszerűségben. Az Arsenalt jobban kedvelik mint a Dortmundot (grrrrrrrrrrr), és a orvosnak tanulni kizárólag a pénzes indonézek kiváltsága. Ezt szomorú volt hallani. Az óra végére 2 perces monológban kifejtettük miért is jó angolul tudni és tanulni, majd manuálisan begyűjtöttük a sok-sok facebook request-et. Nem és nem adjuk ki sem a telefonszámunkat, sem a teljes nevünket, mert nagyon megjárjuk. :) Mi gyűjtöttük be a neveket és megígértük, mi majd bejelöljük őket. Jelentem ez már kész is, egy teljesen új profil alatt, mely Zsoka Gabor Makassar névre hallgat. Sok szeretettel várunk minden friend requestet, kommunikáció csak indonézül! ;)

 Óra után egyesével búcsúztak a gyerekek, és indonéz élményeink 2 legbizarrabbját is átéltem. Itt szokás, hogy kézfogásnál a tanuló a tanár a kezét a homlokához emeli, mintegy tiszteletadásképpen. Láttuk már egyetemen sokszor ezt a számunkra elég szokatlan szokást, de hogy ez velem is megtörténjen... két srác is eszközölte a dolgot, majd miután igen kellemetlenül éreztem magam, próbáltam csak a kézszorításra redukálni a dolgot, ami sikerült is. A tanárnőnek végighomlokozták a kacsóját. A 2. pedig, hogy miután a gyerekek elhagyták a tantermet kaptam egy csúsztatott fehér borítékot, melyet elfogadtam. Gyorsan esett a tantusz, ezért fel is bontottam, majd meglátva benne a kéklő ötvenezrest, gyorsan vissza is nyújtottam azt gazdájának. Elmagyaráztuk neki, hogy mi miért is jöttünk ide az iskolába és még fogunk is visszajönni. Nagyon gazdag élmény gyerekekkel, fiatal elmékkel találkozni, főleg ha ők annyira mások mint mi. Kétségtelen, óriási szakadék van kettőnk társadalma és világhoz való nézetei közt, de az ilyen események és alkalmak talán kicsit segítenek bepillantást nyerni egymáséba és megértetni azt, mennyire de mennyire másképp is lehet élni ugyanazt az életet.

Szólj hozzá!

Makassari Ablak-Zsiráf: Közlekedés

2011.11.22. 10:14 charcarias

 

"BECAK" (becsak)

2 személy szállítására alkalmas 3 kerekű járgány, melyhez gratis jár a "misterező" becakos. Rövidebb távokra használható, leginkább a kínai kisebbségnél közkedvelt közlekedési eszköz. 10 perces útért 5000 rúpia körüli a számla. Nekünk háromszoros áron kezdődik a licit. A becakos otthona maga a becak.

 

 

 

 

"BETOR"

A becak és motor szavak egyesüléséből, előbbi motorizált és gyorsabb testvére. Sokkal ritkább mint a becak, de hosszabb távra is igénybe vehető. 10 perces útért 2 személyre 10.000 rúpia körül mozog az tarifa.

 

 

 

 

 

"OJEK" vagy "OJEK MOTOR"

Egy normál robogó, vagy kicsit nagyobb űrtartalmú motor, mely 1-2 személyt szállít. A helyiek nem igazán veszik igénybe, mert gyakorlatilag mindenki rendelkezik sajáttal. Az ára azonos a betoréval.

 

 

 

 

"PETE-PETE"

A legjellegzetesebb és egyben legkedveltebb közlekedési eszköz, mely igazából az egyetlen tömegközlekedési alternatíva Makassarban. 1-10 km távon 3000 rúpiáért szállhatunk be, hosszabb távon vagy külvárosba 5000-ért visz el a sofőr, melyet kiszállásnál fizetünk. A hosszabbik részen 7 ember, a rövidebben 5 fér el. Pótülés sokszor van a nyitott ajtótól balra, de az anyósülés is igénybe vehető.

 

 

Kék és piros változatban vannak. A pirosak a "Sentral"-tól délkeleti irányba közlekednek, a kékek minden más útirányt lefednek. Sokszor a szélvédőn található feliratból bizonyosodhatunk meg az útvonalat illetően, de nem árt rákérdezni úticélunkra beszállás előtt.

 

 

 

 

"TAKSI"

A legdrágább és legritkább opció. Ha a hőségben a légkondi és bőrülés egyesült kényelmét szeretnénk élvezni, az első kilométerre 5000 rúpiát kell fizetni, majd minden hozzáadott 100 méterért további 750-et. Kb. harmadannyi pénzért taxizhatunk Makassarban mint Budapesten.

 

 

 

 

"KIJANG"

Kizárólag Indonéziában és Bruneiben forgalmazott Toyota pick-up. Hosszútávú útra szakosodott, kizárólagos egyeduralommal felruházott jármű. 9 ember szállítására alkalmas. 6 órás útért 40-50.000 rúpiát "gombolnak" le az emberről.

 

 

 

A teljesség igénye nélküli felsorolás a Makassarban található járművekre koncentrálódott. Indonézia egyéb területein számos más, utazó alkalmatosság rója az utakat.

Segítségként 1 forint 41 rúpia árfolyamon számolható.

Egy liter benzin Indonéziában 4500-5000 rúpiába kerül.

1 komment

Veszélyes?!

2011.11.15. 04:26 charcarias

 Úgy Indonézia mint Délkelet-Ázsia eddigi benyomásaim alapján a Föld egyik legbiztonságosabb része. Ezen okokból kifolyólag is, a backpackers turisták legkedveltebb úticélja megelőzve Afrikát és Latin-Amerikát, noha anyagi vonzatban utóbbi kettő is simán felveszi vele a versenyt. Ázsia ezen országainak népe barátságos, segítőkész és szerény. Ez mindaddig igaz, míg emberünk nem a turizmusból él, illetve keresete szervesen nem kapcsolódik ahhoz. Éles határ húzódik a megélhetését turistákból szerző és azokhoz egyáltalán nem kapcsolódó emberek identitása közt. Előbbieknek mi európaiak, amerikaiak, vagy éppen ausztrálok (de lehetne kínai turista is) a pénzt, a gazdagságot jelentjük és minden létező furfanggal próbálják a legtöbb anyagi hasznot kisajtolni belőlünk. Ezen okból kifolyólag az ő viselkedésük sokszor irritáló. Mikor látja az ember,hogy egy helyitől ugyanazon szolgáltatásért vagy éppen termékért a harmadárat kéri és kapja, vagy a folyamatos utcai "inzultálás": "hey mister, becak, becak!" és tolja eléd a kis kerékpáros riksáját aminek nekiütközöl alap dolgok, de kezelni kell és beletörődni. Nagyjából ki tudjuk magunkat fejezni indonézül az utca emberének, próbálunk úgy is kommunikálni, de ez semmit sem ér, mi ugyanúgy turisták vagyunk és pénzeszsáknak kezelnek minket.


 Itteni tapasztalataink a közbiztonságot illetően eddig jók voltak. Soha nem volt az az érzésünk, hogy veszélyben lennénk, hogy fizikailag bántalmaznának minket, vagy megpróbálnának kirabolni. Ennek egy leheletnyi szikráját se tapasztaltuk. Azonban ez a világ sem a felhőtlen Utópia és amit annyira nem akartunk és amire nem is nagyon számítottunk, megtörtént. Az utcai bűnözés "gazdag áldozatai" lettünk, azaz sajnos pont Zsóka vált azzá. Teljesen megszokott esti sétánkat tettük a belváros tengerparthoz közeli részére. Útban hazafele egy kereszteződésnél nem a szokásos utcát választottuk és megtörtént a baj. Természetesen az útvonalnak nem sok köze van magához a történésnek, de azért mégis dühítő volt, hogy valószínűleg ezen múlt a dolog. Makassarban járda nincs, a gyalogos az úttest egyik oldalán halad a hömpölygő motorok mellett/között. Természetes jelenség, hogy a robogók centikre megközelítik a járókelőt, egy idő után ennek nem is tulajdonít az ember jelentőséget. Ezt e megszokást használja ki a motoros tolvaj. Én belül, Zsóka én és az út között táskája a vállán jobb oldalt. Egyszercsak hallom Zsóka felordít. Láttam, hogy egy motor tényleg közel ment hozzá és ezért meg is ijedtem, hogy esetleg ráment a lábára. A második szava azonban már az volt, hogy a "táskám a táskám"! Pár szekundum kellett ahhoz, hogy összerakjam mi is történt, majd a motor nyomába eredtem, természetesen hiába. Táska volt, nincs. A beillesztett kép teljes mértékben megjeleníti mi is történt. Felmérték a terepet, majd végrehajtották a hadműveletet. Az első sokk után számot vetettünk, mi is a veszteség, de hála az égnek az otthon hagyott fényképező és az vízum hosszabbítás miatt hivatalban lévő útlevél hiányában némi pénz, maga táska és egy telefon képezte a kárt.
 

A jelenség mindennapos egész Ázsiában, ahol motorok ezrei cikáznak az utakon és járda hiányában az ember az úton közlekedik. Másnap rendőrség, ahol csináltak egy gyönyörű  jegyzőkönyvet a történtekről, de megnyugtattak minket, hogy semmi sem fog történni. :) :S A telefon bemérése itt életidegen dolog, úgyhogy ne is számoljunk a megtalálásának lehetőségével. Az elkövető rendszámtábláját sajnos nem tudtuk leolvasni, úgyhogy tényleg ennyi a történet.

 Elvesztettünk egy reményt, valami kicsit megszakadt bennünk. Olyan kis burokba éreztük a történésig magunkat, nem volt semmi félsz bennünk az utcán, nem tartottunk senkitől és semmitől. Ez egy kicsit megváltozott. Indonézia sem mentes az efféle piti bűnözéstől. Mindazonáltal fenntartjuk gyermeki hiszékenységünket és reményünket az itteni emberekben, mert többségük jóravaló és rendes. Az ilyen tolvajokra meg elég csak annyit aggatni: "sial"
 

2 komment

Togean-szigetek, Paradicsom a Földön-IV. rész: Teknős, cápa, busz

2011.11.04. 11:49 charcarias

Az a tény, hogy mióta Indonéziában vagyunk sokkal korábban kelünk, hatványozódni látszik itt a szigeteken is. Jómagam fél 7-kor már felszerelésben úszkáltam a pocsolyameleg vízben és próbálom feltérképezni a hajlékunkhoz közeli vizeket. A hajnali testmozgás meg igencsak ázsiai dolog.;) Nem sokkal hét után foglaljuk el helyünket a reggelizőasztalnál. A procedúra a következő napokban is hasonlatos volt a maihoz. Kelés 6-7 között, reggeli, snorkerling-túra, ebéd, hesszelés, 2. túra majd uzsonna és vacsora. A megerőltető programok és a szoros időbeosztás végett muszáj néha beiktatni egy kis hesszelést, kártyázást a pálmafák árgyékában. A reggeli helyi kávéból vagy teából áll, valamint jó adag frissen készített édes péksüteményből. Néha sikerül csak elfogyasztani az összes elénk rakott mennyiséget. Tényleg, panaszunk az ellátásra egy szál se.

Reggeli közben megdumáltuk a svájciakkal, hogy az egyik "teljes napos" snorkerling-túrára menjünk, de csak pár óra erejéig. Összedobjuk a szükséges dolgokat és 10 körül már a csónakban is vagyunk. A környék egyik legnagyobb zátonyához 1 órás út után érünk oda és igen nagy elvárásaink vannak vele szemben a többiek beszámolói alapján. Láttak mantát, teknőst, kígyót, napóleonhalat, cápát. Itt már Zsóka is nagyobb elánnal veti magát a habokba és egy darabig együtt is megyünk a zátony szegélyénél, mely 60 métert esik a nagy kékségbe (fentről feketeség). 10 perc után botlunk bele egy magányos teknősbe, mely komótosan úszkál 5 méterre alattunk. A látótávolság hihetetlen, olyan 30-35 méter körüli. Fél órája követjük a zátonyt, mely nekünk balra esik, jobbra a végtelen tenger és a mélység. A hamar jött teknős után éhesebbek vagyunk további attrakciókra, de semmi nem akar jönni. Zsóka visszafordul és a csónak felé veszi az irányt. Én közben beérem az előttünk haladó helvét párost és azon nyomban majdnem nekimegyek egy teknősnek. Jóval nagyobb példány mint az előző és eszméletlen ahogy karnyújtásnyira részegeskedik köztem és a nő között. 10 percig követjük, majd hirtelen kettesbe kapcsol és eltűnik. Lassan másfél órája vagyunk a vízben mikor én is úgy gondolom menjünk vissza a hajóra pihenni, visszafordulok és kényelmesen rúgva a habokat indulok a csónakhoz. Dobpergés, tapparampan: alattam egy szirtcápa sziluettje körvonalazódik! Éljen, éljen mégsem legenda, hogy a cápák vízben élnek! Sajnos kb 10 másodpercet töltök el vele látótávolságban, gyorsan tovahalad. Ide sem jöttünk hiába! Mindenki beszáll a csónakba, majd a padlón eldőlve robogunk a szigetünk fele. Ebéd, majd megint sznorkerling. Közben elbúcsúzunk a csoporttól akik egy bérelt hajóval már mennek is tovább egy másik szigetre. Ekkor derül ki, hogy innen kizárólag charter hajóval tudunk elmenni a Togean többi részére, mert az a hajó ami a szárazföldet köti össze a többi szigettel ugyan elhalad mellettünk, de nem áll meg. Ennek annyira nem örülünk, de így legalább eldöntjük, még két napot maradunk és megyünk haza.

Délután pihenés, kártya, dugiwhiskey. Vacsoránál családiasabb a légkör, már csak a svájciak, az ausztrál/brit pár és mi vagyunk. Jó hangulatban telik az este, sokáig diskurálunk mindenféle dologról. Másnap a program ugyanaz, ezért nem is részletezem. Sajnos a snorkerlingezések közben sok mindent nem látunk, pedig jobbnál jobb helyeken rak ki minket hajóskapitányunk. Ez persze sántít, mert nagyjából több száz féle trópusi zátonyhalat, lágykorallt és tengeri herkentyűt látunk és ezek a dolgok fantasztikusak, de igazán nagy attrakcióban nincs részünk. A svájciakkal összenőve megyünk mindenhova és miután ők is jönnek a szárazföldre másnap, még oda is együtt utazunk.

Sok újdonságot a kedves olvasó számára nem igen tudok írni. Ez tényleg az a hely volt, ahova az ember kikapcsolni, pihenni, élvezni a természetet megy és nem azért feltétlen, hogy blogot írjon belőle.:) Reggeli után indulunk, búcsúztatnak a helyiek, mi meg nagy sóhajtások közepette fogadjuk, ide még vissza fogunk jönni! Ampanába érve kettéválnak útjaink. A svájciak keletre, mi nyugatra kell, hogy menjünk. A kérdés persze az, hogy hogyan. Zsókának egyetlen válasza van: repülővel. Utazási iroda, mindenféle ügynök akad az utunkba, de igazán jó ajánlat nincsen. Vagy elmegyünk a 3 órányira lévő Posoba, ahol 2 éjszakát töltünk és sok pénzt kiadunk a jegyre, vagy a 12 órányira lévő Paluba megyünk ahol egy kicsit annál is több a jegy, de legalább másnap már van gép vissza Makassarba. Végül egy internetkávézóban megnézem az alternatívákat és igen elfogadható áron találok Paluból jegyet, amit persze nem tudunk lefoglalni, mert a társaságnál nincs internetes foglalás bankkártyával, az iroda meg ugyanazért a jegyért kétszer annyit kér. Helyi erőkkel próbálom befizetni a pénzt egy ATM-ben, de miután 2 óra próbálkozás után sem sikerül (Indonézia én így szeretlek) feladom. Zsóka ez idő alatt a buszterminálnak látszó szemétdombon vár és találkozik egy angolul kommunikáló hölggyel, aki ad egy ajánlatot 200.000 rúpiáért. Busszal. Jobb híján meggyőzzük egymást Zsókával és megváltjuk jegyünket a majd 30 órás pokoli túrára.

Este 9-kor indulunk. Addig élelmet vásárolva, pihengetve próbálunk felkészülni a tortúrára.  Pontosan gördül kilövőállomására űrhajónk, mely kívülről MOTO GP-s pilóták arcképével van borítva, belülről leginkább egy székekkel felszerelt istállóra hasonlít. Szag stimmel, takarmány mennyisége stimmel, lovászfiúból több is van mint elég, úgyhogy könnyes szemekkel konstatáljuk az elkerülhetetlent. Felkerül még egy motor is a busz hátsó felére, meg vele együtt még kb 1 tonna mindenféle dolog és irány Makassar. Zene alap, de ez most mobiltelefonból szól (biztos egy rossz ízlésű európai az előző fordulóban kivágta a rádiót levegőzni). Próbálunk aludni, de a karosszériáből kirajzó csótányok és egyéb ízeltlábúak nehezítik a komfortérzetet. Az este viszonylag hamar eltelik, reggel érkezünk az első hegyekhez, Zsóka bepótolja az odafele úton elmulasztott perisztaltika cserét, 1-1-re egyenlítve az állást. Semmi izgalmas nem történik egész nap. Az elmaradhatatlan megállók, kajálás, természetesen FÉKCSERE! +2 óra, meg az ízeltlábúak.  Szenvedés az egész, de igazából a végére már üdén mosolygunk helyzetünkön. Éjjel 1-kor érkezünk Makassarba. Fogunk egy taxit és csicsikálunk végre egyet teknősük és csótányok nélkül.

Képeket lehetetlen jelen pillanatban feltölteni. Ahogy tudom ezt a hiányosságot pótlom.

9 komment

Makassari hétköznapok 3: Egyetemistának lenni Makassarban

2011.11.01. 14:31 zsoka0210

Szeptember 24-én érkeztünk Makassarba, az első egyetemi óránk viszont csak múlt héten volt. Pontosabban előtte való héten lett volna, csak akkor épp a Togean - szigeteken süttettük a hasunkat. Ez az első alkalom élmény volt, hogy milyen, arról kicsit később, előbb bevezetésként pár szót az egyetemünkről. A felsőoktatási intézmény az Universitas Muhammadiyah Makassar nevet viseli, de mindenki csak UNISMUH-nak hívja. Ez egy iszlám egyetem, 1965 óta működik és az oktatást jelentősen befolyásolja a vallás. A Wikipédián[1] a következő küldetésnyilatkozat olvasható (hivatalos honlapjuk jelenleg nem elérhető): az egyetem elsődleges célja a hit elmélyítése, ezt követi az oktatás, nevelés színvonalának elősegítése, a kutatások és az életminőség növelése. Az egyetemnek természetesen van saját mecsete, ahova a diákok bármikor betérhetnek, a hit mindenekelőtt. Az UNISMUH iszlám mivolta ellenére nyitott bármilyen vallás felé, így elvileg keresztény és buddhista diákjaik is vannak (én még nem találkoztam velük). Az eddig látott összes lány az iszlámhoz méltó öltözködésben jelenik meg, ami azt jelenti, hogy az arc kivételével a testük minden pontját elrejtik, a fiúk átlagosan öltözködnek, de a hosszú nadrág nekik is kötelező. Az egyetem kollégiumában elszeparáltan élnek egymástól, külön épületben. A minap egy érdekes táblára lettem figyelmes az udvaron, mely felhívja a fiúk és lányok figyelmét arra, hogy tilos érintkezniük egymással. Tőlünk nem várják el e szabályok betartását, de azért iskolanapon nem viselek soha forrónadrágot :P.

Az egyetem, az egyetemi oktatás, az épület és az egész hangulat nem éppen felel meg a mi európai egyetemfogalmunknak. Erről a képek is tanúskodnak. Inkább egy általános iskolára vagy középiskolára hasonlít. A vallás szigora és az egész látkép ellentmondásba ütközik egymással. A nyitott folyosón robogók parkolnak, szeméthegyek tornyosulnak. Ehhez képest elvárás, hogy ha belépsz egy terembe, akkor a cipődet az ajtó előtt kell hagynod. A legtöbb teremben nincs légkondicionálás, az ajtók általában nyitva állnak. Ha reggel túl korán érkezel, és benézel egy-egy terem ablakán, akkor annak különböző pontjain egymás hegyén-hátán fekvő/alvó diákokat láthatsz, természetesen csak fiúkat együtt. A minap magam is ezzel a képpel találkoztam, amikor reggel benéztem a „Fine arts” terembe.

Az egyetem kínálata elég széleskörű, a közgáztól kezdve az iszlám tanárig minden van.Ezek között szerepel az angol és az indonéz nyelvoktatás is. Nekünk ehhez van leginkább közünk. Aki ezen az egyetemen elvégzi az angol szakot, abból angol nyelvtanár válhat. A mi indonéz nyelvtanárunk maga is angolt tanít a diákoknak. Az oktatás színvonalát jelzi, hogy a mi nagyon kedves, mindig mosolygós és valóban rendkívül szeretetre méltó tanár nénink sokszor azt se érti meg, amit mi angolul mondunk neki. Ezért is gyakori, hogy az angol szakos diákok minket zaklatnak azzal, hogy gyakoroljuk velük az angolt. Ki vannak éhezve a normális tanulásra, amit az egyetemen nem kapnak meg. Arra pedig nincs lehetőségük, hogy elmenjenek külföldre nyelvet tanulni. Így az erre tévedő európai potenciális célpontnak számít. Konklúzió: soha ne add meg a telefonszámodat egy indonéznek, mert akkor az összes tudni fogja. Nagyon kedvesek és aranyosak ezek a diákok, de amikor reggel fél 6-kor arra kellett felkelnünk, hogy Gábort egy lány hívogatja, hogy ’áj wánná tu práktisz máj inglis’, akkor már eldurrant az agyam.

Az oktatás metódusáról…Mint ahogy előbb említettem, az előző hét volt az első egyetemi hetünk itt Makassarban. Kedden, szerdán és csütörtökön vannak az óráink, ezek változó hosszúságúak, 40 perc és másfél óra között mozognak. Az első alkalomkor kiderült, hogy a pedagógusképzés is nagyon kezdetleges. Kaptunk egy könyvet, mely egy sorozat harmadik kiadása, szóval belecsaptunk a lecsóba. Az alapok kihagyásával lendültünk neki a tanulásnak, az óra végén a tanárnő indonézül kezdett társalogni velünk, érdekes módon nem igazán tudott kialakulni párbeszéd közöttünk. A legtöbbször hangoztatott mondatom az volt, hogy „Saya tidak mengerti”, azaz nem értem. Ezt a mondatot még jó előre betanultuk. A hét többi órája is hasonló színvonalban telt, a hét végére sikerült teljes káosznak kialakulnia a fejemben. Éreztem, hogy ebből nehezen lesz így nyelvtanulás. A hét végén a tanárnő, Umi ismertette a további menetrendet. Miután átvettük ezt a haladó szintű könyvet, már bekezdéseket fogunk írni, majd ezt követően fogunk nyelvtant és kiejtést, beszédet tanulni, szóval kissé visszafelé haladunk.

A mai óra viszont kifejezetten jól sikerült. Néhány angol szakos indonéz hallgató vett részt az órán, akikkel kisebb csoportokban dolgoztunk. Így lehetőségem nyílt kérdezni. Sok mindent be akartam pótolni egy óra alatt. Ha minden igaz holnap folytatjuk, így kezembe vehetem a taníttatásomat és európai minta szerint taníttathatom magam, ha csak egy óra erejéig is…



[1] http://en.wikipedia.org/wiki/Muhammadiyah_University_of_Makassar

Szólj hozzá!

Togean-szigetek, Paradicsom a Földön-III. rész: Az első nap a szigeten

2011.10.30. 12:33 charcarias

3 hasonló hajó vár ránk Ampana közvetlen közelében lévő Labuhan falucska kikötőjében, melyek ugyanazon célállomás felé tartanak. A Togean-szigetek becserkészésének 2 módja van: vagy északról Gorontalo városból keres az ember menetrendszeri vagy charter hajót, vagy ahogy mi is tettük délről, Ampanából közelítjük meg. Utóbbi opcióban is 2 féle lehetőséget találunk. Vagy a hét 3 napján Ampana nagy kikötőjéből induló, Gorontalo felé tartó "komppal" megy az ember és kiugrik valamelyik szigetnél, vagy a vasárnaponként Labuhanból startoló csónakokra fizet be. Ez az utóbbi választás az jelenti, hogy az ember a legközelebbi falucskába érkezik, mely Batudaka sziget dél-nyugati részén helyezkedik el és a  Bomba nevet viseli.

A Makaóban megtapasztalt bársonyszőnyeges felszállással távoli ismeretségben lévő fapallós "bórding" próbára tette az egyensúlyérzékünket, de vízbe nem estünk. Kényelembe helyeztük magunkat a fedélzeten és vártuk, hogy felbőgjön a motor. Pár helyi társaságában osztoztunk a pont elég tágas utastéren, akik bombai lakosok voltak és valami hivatalos ügy miatt voltak a szárazföldön. Szerencsénk volt a hajóval, mert a másik két ladik sokkal nagyobb népsűrűséggel bírt. Fél óra kellett, hogy elhagyjuk a védelmet nyújtó ampanai öblöt és a nagy kékség végeláthatatlan messzesége felé sodródjunk. A 2 órás úton végig vizslattam a vizet, hátha feltűnik egy csapat delfin, vagy valami nagyobb tengeri állat, de be kellett érjük a félelmetes hosszú repülésekre képes repülőhalak akrobatikájával. Először láttunk ilyesmit, úgyhogy így is nagyon rácsodálkoztunk az először Zsóka által madárnak titulált kis állatokra. A Lonely Planet írt egy szálláshelyről, mely igazából a legolcsóbb opció volt a térségben, de a legjobb lehetőségekkel is kecsegtetett: egy helyi bajo család által üzemeltetett saját kis sziget!!!, melyen 2-3 személyes kunyhók vannak és az odaérkező vándor napi 4x élelmet is kap, melyet a család hoz frissen Bombából minden alkalommal hajóval. Igen izgatottakká váltunk mikor a horizonton feltűnt a part és alig vártuk, hogy kiszálljunk. A hajó ráadásul nem is Bombában rakott le minket, hanem a kedvünkért megállt a nagyjából Bombától 2 km-re lévő aprócska bungalow-szigeten. Kb 10 fős helyi erőkből álló fogadóbizottság vár ránk a stégen integetve, széles mosollyal a szájukon. Ekkor már érezzük, hogy nem a makassari "hello Mister" életérzésben lesz részünk a pár nap alatt. Kisegítenek minket a hajóból, majd a főépülethez kísérnek minket, ami egy szikla tetejére ácsolt faház. Itt ér bennünket az első, de szerencsére egyben utolsó negatívum: nagyjából 8 turistának látszó homo sapiens vigyorog az ebédje mellől. Természetesen semmi bajunk a hasonszőrű utazókkal, sőt, de ott a világ végén nem erre számítottunk. Ismael a főnök hamar megnyugtat minket, ne aggódjunk, másnap a fele elmegy. Megegyezünk az árban, az egyik homokos pálmafás tengerpartra néző vityillót vesszük ki és az útikönyv is igazat írt, napi 4 kaja! A falon találunk egy programismertetőt, melyen sorakoznak a snorkerling (ennek nem tudok magyar megfelelőt, ABC-nek hívja a szakzsargon; felszínen való palack nélküli "búvárkodást" jelent) helyek. Fele helyszín ingyenes, másik részük 25.000 per kopf. Elfoglaljuk kis kunyhónkat, majd rögtön csatlakozunk az ebédelő társasághoz. A csoport tagjai: 1 finn backpackinges, egy ausztrál-angol pár, egy svájci idősebb pár, egy fiatal, német pár, egy dél-afrikai harcos és egy francia srác. Váltunk pár szót velük, ellátnak minket információkkal a merülőhelyeket illetően, de a francia srác szerint maga a sziget körüli zátony is rengeteg érdekességgel kecsegtet, ő látott már ördögráját is néhány méterre a bungalóktól. A svejciek szintén aznap érkeztek csakúgy mint mi, de ők a Togean északabbi részéről. Nekik ez az utolsó állomásuk. Megbeszéljük velük és a főnökkel, hogy akkor délután kihajóznánk egy közelebbi helyre snorkerlingezni. Póló, naptej búvármaszk és 4-kor indul a banda. Az üzemeltető család egyik 30 körüli tagja a hajóskapitányunk. Kedves mosolya végigkíséri az egész ottlétünket. Elképesztő mennyire más emberek lakják a szigeteket mint a szárazföldet. 25 perc hajóút után érkezünk meg a zátonyhoz, a kidobó ponthoz. Zsókának ez az első ilyesfajta élménye, úgyhogy kis ismertető után (semmit nem megfogni csak nézni) beleereszkedünk a habokba. Varázslatos színpompa, milliónyi színes zátonyhal, korallok. Zsóka nem sokáig bírja, bevallása szerint kicsit tartott a koralloktól és visszament a hajóra. Mi a helvétekkel egy fél órán át körözünk a zátony felett. Sok makró élőlényt nem látunk. Én találkozom egy tüskés rájával, egy csapat "humphead papagájhallal" (http://en.wikipedia.org/wiki/Green_humphead_parrotfish) és egy gömbhallal (http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6mbhalf%C3%A9l%C3%A9k). Uzsonnára térünk vissza a szigetünkre. Ez mindig valamiféle helyi sütemény vagy édesség. Utána én még úszom egyet a sziget körül, de semmi extrát nem látok leszámítva egy kisebb (70 cm) barrakúdát (http://en.wikipedia.org/wiki/Barracuda).

7 órakor tálalják a vacsorát. A kunyhónktól a sziklán lévő főépületig, ahol minden étkezés zajlik, a rákoktól hemzsegő fövenyen vezet az utunk, melyet az apró kókuszpálmák szegélyeznek. Vicces ahogy esténként a dagály miatt egy pár métert gázolnunk kell a tengerbe, hogy elérjük a "fősziklát". Vacsorára természetesen rizst kapunk, friss hallal, helyi zöldségekkel. A kaja bőséges és változatos. Örülünk. Beszélgetünk a többi utazóval, tapasztalatokat cserélünk. A németeket és az ausztrál csajt makaóra oktatjuk, mely egy fél órás magyar kártya ismertetővel kezdődik.:) A hosszú nap után viszonylag korán térünk nyugovóra a moszkítóhálóval körülvett trópusi ágyunkba. Fogmosás az aranyhomokos tengerparton, majd lekapcsolják a generátort és a teljes sötétség morajában álmodunk bele az óceánba....

 

 

 

a recepció

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7. számú lakosztály

 

 

 

 

 

 

 

 

beach

Szólj hozzá!

Togean-szigetek, Paradicsom a Földön-II. rész: Poso és Ampana

2011.10.26. 14:41 charcarias

Posoban járunk, Central Sulawesi régió szárazföldi és tengeri közlekedés központjában. A város maga békés település benyomását kelti. Ez nem mindig volt így Poso történelmében. Nem is kell nagyon messzire mennünk az időben, 1998-2006-ig a város és egyben a régió vallási atrocitások középpontjában állt.  A provincia déli részében igen nagy a keresztény lakosság, mely hosszú évek során békében élt a muszlim többséggel. 1998-ban fiatalok robbantották ki a vallási háborút, bár sokak szerint az egész mögött politikai szerepvállalás és érdekek húzódnak. A civil hadakozáshoz később paramilitarista szervezetek csapódtak erősítve mindkét tábort és ez véres összetűzésekben csúcsosodott ki. 2002-ben mindkét fél aláírta a Malino-i Békeszerződést, de a harcok 2006-ig nem csendesedtek. Mostanra teljesen békés lett az övezet és semmiféle nyomát nem láttuk a több mint 1000 civil áldozatot követelő vérengzéseknek.

Véget vetve a történelem órának evezzünk békésebb vizekre: A kis hostel amelybe igazából a buszsofőr igazgatott minket, (konkrétan lerakott a bejáratnál) teljesen megfelelő fedelet nyújtott nekünk egy éjszakára. Olcsó volt, viszonylag tiszta és vendégszerető. Ingyen kávé reggel és egy tündéri tulajdonos járt magához a "losmenhez" (indonéz hostel). Közös nyelv szinte nem is volt de mint a világon mindenhol egy kis mosoly és jókedv áthidalta a grammatikai problémákat. Reggeli közben tudtára adtuk szándékunkat, mely Ampana mielőbbi elérésére irányult. Délután 2-re Kijangot szerzett nekünk (ez egy Toyota gyártmányú, Indonéziában kisbusznak megfelelő jármű, mely 10 ember szállítására képes), mely kis alkudozás után 65.000 rúpiáért szállít minket a Togean-szigetek bejáratához. Mi tévők legyünk addig is, nézzük meg az útikönyvben ajánlott sznorkerlingezésre kiváló strandot! Azan nevű újdonsült szállodatulajdonos barátunk nem volt rest felajánlani sofőri szolgáltatásait és elvitt minket a partra. Én csobbantam a kis búvármaszkkal és pipával, Zsóka pedig a partról őrködött. Elég sok helyi volt és nem volt kedve bikinire vetkőzni. A dinamit-halászás sajnos megtette hatását itt is, mint oly sok helyen Indonéziában.  A korallok elég ramaty állapotban voltak, de rengeteg érdekes halat láttam így is. Délben vissza a szállásra, egy helyi warungban nasi goreng és "es teller" (zselével tuningolt, édes, gyümölcsös ital) ebédre. Úgy jól laktunk mint a duda kettőnkre számított 800 forintból.  A járművünk ugye 2-re lett megbeszélve, gyors vízkészlet feltöltés és vigyázzban állunk a hostel előtt várva a kocsit. Sokáig nem tart lelkesedésünk, 10 percen belül fekszünk az előtér szófáján és nagyokat diskurálunk Azannal. Fél 4 környékén halljuk a hívó dudaszót, táskát fel indulás Ampanába! Könnyes búcsút veszünk a Makassarnál klasszisokkal szimpatikusabb kisvárostól, a maga 200.000 lakosától, a világklasszis nasi gorengtől és legmosolygósabb szállodatulajdonos ismerősünktől.

Papíron 4-5 óra forgalomtól függően, a térképen 80 kilométernek látszó út. Tudjuk mire számíthatunk, próbálunk lelkiekben és zacskóban felkészülni a délutánra/estére. Szerencsénkre az az egysávos betoncsík nagyrészt a tengerpart mellett halad káprázatos panorámát nyújtva a naplementére (délután 6 felé sötétedik). Számos kisebb falun keresztülmegyünk, gyerekek fociznak, idősebbek vacsoráznak pálmafaerdők árnyékában a piroskékesnarancs napnyugtában. A Kijang jó átlagot megy, korom sötét van mikor 7 óra tájékán az egyik nagyobbacska településnél elkurjantja magát sofőrünk: "Ampana"! Nézünk nagyokat, hogy lehet az, hogy mi már itt??!! A 4 órából 3 lett, aminek nagyon örülünk és az előre kitervelt szállásra megyünk, melynek tőszomszédságából indulnak a hajók az egyik legnagyobb sziget egyik településére Bombára. Kivesszük az olcsóbbik szobát, majd kajavadászatra indulunk. A sötét beállta után sok kedvünk barangolni nincsen, pár száz méter után az egyik utcai árustól veszünk pár marhahúsgolyót, melyet szószba mártogatva habzsolunk be! :D Véres makaó kártyapartiba fullad az este, mely azóta rendszeres szabadidőtöltésünké vált. Aludni próbálunk, de a mellettünk lévő szobából 20 percenként női szopránban felcsendülő okádáshangoktól nem igazán sikerül. Ezt tetézi még a másik szomszédunk éjjel 3-kor történő karaoke bemutatója, de ezt unszolásomra abbahagyják. Reggel 6-kor ugyanezen társaság ébresztője elkezd csörögni, mire mi azonnal felébredünk. Miután jó 30 perc után sem képesek lenyomni az órát, kisurranok a tornácra és az ablakon belesve tapasztalom, hogy 6 db indonéz legény húzza a bőrt, mint Csipkerózsika 3 altató után. Nézek nagyokat, vakarom a fejem, de ez a mai napig sem tisztázott, hogy hogy a fenébe nem képesek az ezután még jó 20 percet zenélő ébresztőre felébredni. 6/0!!!!

Zsóka még pihen én addig átsurranok a kikötőbe megvenni a jegyeket. Ez gyorsan meg is van 10-kor indul a hajó meseországba. Visszatértemkor az egész karaokés pereputty kint reggelizik a szobáink előtti tornácon. Természetesen invitálásukra leülök hozzájuk, jókat beszélgetünk (teljesen normális jó fejek), majd miután Zsóka is végzett a készülődéssel ott hagyjuk zenés-hányásos menedékünket és kibontjuk vitorláinkat a szigetek felé....

 

 

 

a kedvencünké vált "es teller"

 

 

 

 

 

 

karaokés haverjaink balról jobbra ( a képen háttérben lévő 2 figuráról most nem emlékezünk meg): tisztázatlan foglalkozású, rendőr, óvóbácsi-oktató, óvóbácsi-nebuló; mindannyian ugyanazon motoros klub tagjai

 

 

 

 

 

 

 

 

ez itt a kert

Szólj hozzá!

Togean-szigetek, Paradicsom a Földön-I. rész: Az út!

2011.10.25. 17:01 charcarias


Ismét Makassar. Igen, igen tudjuk, hogy belustultunk az elmúlt időszakban, de most próbáljuk pótolni a hiányosságokat. Apropó, mentségünkre szóljon, hogy 2 nap híján két hete indultunk el egy hirtelen ötlettől vezérelve észak, azaz sokkal inkább "Central Sulawesi" meghódítására. Jelentjük: sikeres missziót teljesítettünk! De még milyet!

Indonéziába való érkezés előtt próbáltam minél jobban feltérképezni a sziget adta lehetőségeket, kiszemelni azokat a helyeket ahova mindenképp el kell majd mennünk a pár hónap alatt. Sulawesi jeleskedik a természeti adottságok adta lehetőségek palettáján. 3500 méteres hegyek, buja dzsungelek, trópusi fehér homokos tengerpartok. Kultúra terén a szigeten használt 30 különböző nyelv magáért beszél, Tana Toraja bizarr hiedelemvilágával és temetkezési szertartásaival (100 bivalyt is képesek levágni egy halotti tor alkalmával) mely Makassartól nem egészen 100 km fekszik (és ugyanakkor 9-10 órányi buszútra, de erről majd később) pedig egész Indonézia 2. számú turista célpontja Bali után. Mostani úticélunk azonban a "celebeszi TOP 3"  egyik jeles képviselője, tapparappapampam: a Togean-szigetek! A közel 60 kisebb-nagyobb szigetet magába foglaló archipelágó -melyet Togian-nek is írnak-a Tomini-öbölben fekszik az Egyenlítótől pár kilométerre délre. A térség egyedülálló állat és növényvilággal rendelkezik  vízben mind szárazföldön egyaránt. Az egész országban itt található meg egyedül a 3 létező korallzátony-típus mindegyike, de a szigeteken él pl. egy olyan madár is melyet csak 2008-ban írtak le először! Akinek ez sem lenne elég, annak pedig ott vannak az érintetlen álmainkban szereplő fehér homokos, pálmafás, giccsparádés (pfujj-bleeee) tengerpartok. :)

Zsóka 2 hete kicsit betegeskedett, de nagyon mehetnékünk volt. A tanórák menetrendjéről éppen megkaptuk a nem épp kristálytiszta felvilágosítást (értsd: "vagy hétfőn lesz vagy kedden az első, de lehet, hogy nem is lesz..."), de mi ennek tudatában úgy döntöttünk, hátunkra vesszük a hátizsákunkat és nekivágunk, lesz ami lesz. Még az indulásunk hetének első felében elmentünk a Daya terminálra érdeklődni ahonnan is az észak felé tartó buszok indulnak, miként és hogyan tudnánk eljutni Togean-ra. Kaptunk egy 250.000 rúpiás ( kb. 6000 ft) ajánlatot Makassar-Ampana útvonalra. Ampana a szigetek főbejárata, ezen településről indulnak a csónakok, hajók, ladikok. Kicsit sokalltam, ezért végül nem mentünk bele. Egy buszon történő 25 órás utazást ajánlottak egy economy járművön (csirkék,lassúság miegymás). A terminálon való infógyűjtés legalább arra jó volt, hogy megtudjuk este 8-kor indul busz Rantepao-ba, mely Tana Toraja "fővárosa" és légvonalban az út fele nagyjából. Ezért hát csütörtök délutánra összepakoltuk a kis motyót és orosz speed/uzsgyi. Végül 9 órási busszal indultunk, mely olcsóbb is volt mint a 8-as. Kajával, piával (itt egy kis üveg whiskeyt is kell érteni :P) megrakodva kezdtük meg a zötykölődést a highway-en, khmkhm földúton. 11 magasságában mint jó magyar ember alváshoz készülődtünk a nem épp kicsi ülésünkön. Totál meg voltunk elégedve a kissé kopottas busz 1 főre jutó négyzetméterén. Ideális lábtér, tűrhető ülés. Tehát, gondoltuk bedobjuk a szunyát. A nagy büdös ló----t! gondolta a sofőr! Mint egy rosszabb perkátai szombat estén a helyi dizsiben, olyan 100 decibeles karaokét toltak az arcunkba, hogy azt hittük ez már az álom része! Egymásra nézünk Zsókával, mosoly, értetlenség és elkeseredettség együttesen vegyült a tekintetünkbe. Is this for real??? Egy normális európai éjszakai utazáson ha a buszvezető ilyet játszana a kedves utasokkal mondjuk a Pozsony-Essen (hehe;)) útvonalon, valószínű pillanatok alatt kapna egy tarkónápolást a kedves 110 kilós 4. sorban pihengető utastól. Itt meg mintha muszáj lenne (és igen, ez itt muszáj!) üvölt a zene! Senki egy árva szóval nem kommentálja a dolgot, tehát összeszedve minden indonéz tudásunkat, a másodpilótához fordulunk univerzális "tekerdmálegykicsit a hangerőt mi itt aludnipróbálunk" kézmozdulatokkal. A vízszintes irányú fejmozgatás és a megvető tekintet tudatosítja bennünk: ha itt aludni akarunk vagy kinyírjuk a sofőrt a másodpilótával együtt, vagy kiszúrjuk a dobhártyánkat. Egyik opció mellett sem döntöttünk, szóval szép CSENDBEN hátradőlve hallgattuk az indonéz szintipopot és nem aludtunk egy percet sem Rantepao-ig, amit hajnali 5 után értünk el. Jobbfajta szilveszter után a Béke téren a 13-as buszra várva néz ki úgy az ember mint mi ott reggel az ébredező város poros utcácskáin. Mese nincs, túléltük, irány megkeresni a következő buszunkat, ami remélhetőleg Ampanáig visz. Hamar rájövünk, odáig közvetlen járat nincs, de Poso-ig, ami már az öböl bejárata és 4 órányira van célállomásunktól, van! Yess, yess; megváltjuk 130.000 rúpiáért a ticketet és várjuk a buszt, ami 7-kor indul az utazási irodaként működő családi pékség elől. Információk amiket megtudunk reggel 6:40-kor: 1. Légkondis VIP busz 2. 13 óra a becsült menetidő (100 km légvonalban a    táv!!!) 3. A busz mindjárt itt van! 8 óra 20 perckor búcsúzom az iskolába igyekvő gyerekektől a táskának dőlve. Zsóka gubbaszt a padon és szótlanul vár. Eszünk pár falatot reggelire, várjuk a felmentő VIP buszt. érkezik is az kicsit megkésve, de tényleg remek állapotban. 22-24 férőhely, piros szín, ismeretlen márka. Elfoglaljuk helyünket a 3. sorban és alszunk! Zene nincs:örülünk és alszunk. Másfél óra múlva zenére kelek és brutál hányingerre. A busz mint egy WRC-s hegyi futamon vágtat lefele a hegyekből a szerpentinek segítségével. Felkelek, majd a kába Zsókát figyelmeztetve: "megyek hátra hányni", elhagyom a 3. sort és kiszelektálom a reggelimet egy zacskóba. A gyomrom legalább megkönnyebbült és volt egy teljes sor üresen, vízszintbe vágom magam. Zsóka alszik az eredeti ülésünkön. Annyira fáradt vagyok, hogy a zene se tud zavarni, alszom is egy jó kiadós 18 percet álmomban rókákkal harcolva. Leérünk a hegyekből, sík a terep. Megosztjuk különböző üléssorokban szerzett tapasztalatainkat egy csokis kalács mellett és zötykölődünk tovább. Ekkor veszem észre, hogy mire való is az az életidegen alumínium rúd mely végigszalad az ablakok mentén. Kapaszkodni! A mellettünk ülő apuka a 3 éves forma gyermekkel is megszenvedte a hegyeket. Színes folyam csordogál az ülések közt a padlón, melynek árnyékában említett apuka vígan tömi citromos keksszel, rizzsel, csokival a gyerkőcöt. 20 percenként orálisan ürít gyermekünk, legtöbbször apukára, néha az ülésre, elvétve zacskóba. A kis lurkó azonban sohasem rest elfogadni a neki felkínált mogyoróscsoki, jázmintea kombókat, így viszonylag monoton telik számára a kérődzés-túra. 1-2 óránként spontán megállunk, néha szerintem maguk az indonézek sem tudják miért. Az indonéz logika, háááááát számunkra kissé zavaros. Délután 3 magasságában ismét 2500 méteres hegyek következnek, melyeket a térkép alapján sikeresen azonosítunk, de a látvány is magáért beszél. Felfelé a busz szerencsére képtelen szembeszállni a fizika törvényeivel és komótosan rója a kilométereket a 160 fokos kanyarokban. Másfél óra után úgy tűnik elértük a tetőt, meg is állunk egy hegyi-erdei kunyhó vagy mi a fene mellett. Kiderül, ez egy étterem, meg családi ház, meg autószerelő műhely, meg még ki tudja mi. Fél óra mozdulatlanság után leszállunk mi is és láss csodát, hiányzik a busz jobb hátsó mindkét kereke. Nem elhagytuk útközben, csak a szakik leszedték, mert hát féket kell cserélni! Juhééé! 2 óra szabadidő.... Sétálgatunk a dzsungel övezte utacskán fel s alá, pillangókat kergetünk, kommunikálunk a helyi arcokkal is, egész jó a kedv. Visszaszerelés és ellenőrzés után folytatjuk utunkat, mely az ez utáni majd 6 órában szinte simán telik. Megállunk vacsorázni is, viszonylag jót eszünk, Zsóka bakso-t (marhahús-gombócokkal tálalt tésztaleves féleség, én nasi gorenget (sült rizs) eszem. Ez az indonéz alfa és omega a gasztronómiában. Besötétedik, a tájban nem is nagyon tudunk gyönyörködni, inkább szunyókálni próbálunk, mely néha össze is jön pár perc erejéig. 15 óra utazás után este 11 felé érünk Posóba, ahol kiveszünk egy szobát az első hostelben és végre alszunk egy jót...

Internet rossz, képeket feltölteni nem tudok. Néhány megtalálható itt:

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.10150422418731796.420874.660086795&type=3

Szólj hozzá!

Menekülés a nagyvárosból: Bira

2011.10.13. 08:53 zsoka0210

 

Amikor megpályáztuk ezt az ösztöndíjat, a szemeim előtt egy olyan képzeletbeli Indonézia lebegett, ahol csodálatos érintetlen szépségű tengerpart fog ránk várni. Tudtam, hogy Makassar nagyváros, de nem gondoltam, hogy ennyire nemtörődömök itt az emberek, és minden tiszta szemét lesz. Elég nagy csalódás volt az első napokban. Ahogy megérkeztünk, már elkezdtük tervezgetni az első kalandunkat. Elsőként az volt a cél, hogy elmeneküljünk, és olyan szépséget lássunk, ami nem veszi el a kedvünket ettől az egésztől. Az útikönyv Makassar körül című fejezete alatt ráleltünk a Dél-Sulawesi tartomány keleti részén található  Bira nevű kis falura. Ez a hely az útikönyv alapján éppen megfelelő úticélnak tűnt. Ez volt a legközelebbi hely, ami az általam elképzelt Indonéziát jelenti: átlátszó, ragyogóan tiszta tenger, fehér, apró szemű homok, pálmafák, béke és csend. A 260 km-es, 6 óra hosszan tartó utazás (50.000 rúpia/fő = 1000 Ft) után megérkeztünk Birara. Kijanggal utaztunk, ami tulajdonképpen egy terepjáró. Alapesetben 8 férőhelyes, odafelé szerencsénk volt, egy anyuka utazott a kislányával az első ülésen, és az út második felében már csak mi ketten maradtunk. Visszafelé azonban 10-en voltunk a kocsiban. A sofőr addig tömte, ameddig csak tudta. No mindegy, ettől függetlenül nagyon megérte elmenni Birara.

A Salasa vendégházban szálltunk meg ( 35.000 rúpia/fő+reggeli = 778 Ft), ahol egy angolul kiválóan beszélő indonéz kismama fogadott minket. Az ötödik gyermekét várta. Férj nincs, mégis azt mondta, hogy egy újabb gyerek mindig áldás. Úgy látszik semmi pénzből is fel lehet nevelni 5 gyereket egyedül, nem tudom, hogy csinálja. Visszatérve a paradicsomi szépségű Birara... A falu tökéletes pihenőhelynek bizonyult. Elvétve kószált néhány turista (több kecske volt, mint turista), olyan volt, mintha mi magunk fedeztük volna fel ezt az érintetlen gyöngyszemet. Miután felébredtünk a kis faház emeletén található egyszerű kis szobánkban és elfogyasztottuk a kávéból és fánkszerű zöldséggel töltött valamiből álló reggelinket, elindultunk felfedezni a partot. Délelőtt a teljes partszakaszt be tudtuk járni. Ahol kedvünk tartotta, megálltunk és megmártóztunk a tengerben. Rajtunk kívül egy-két helyi mozgolódott csak a parton. Amíg Gábor búvárkodott és teknősökkel találkozott én a parton és a vízben élveztem az ottlétet. Visszafelé azonban jött a dagály. Vicces volt…a víz a hasunkig ért, elég nagy kaland volt visszajutni, de örök élmény!:)A másfél napos wellness után azonban vissza kellett térnünk Makassarba egy egyetemi kötelezettség miatt. Fájó szívvel hagytuk ott Birát, de megfogadtuk, hogy még visszatérünk valamikor. Erről most ennyit, meséljenek inkább a képek! :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

u.i. Ma újabb kaland elé nézünk. A következő úticél: Togean islands, csekkoljátok: http://www.lonelyplanet.com/indonesia/sulawesi/togean-islands

Szólj hozzá!

Makassari hétköznapok 2: a nagy lakáskeresés

2011.10.10. 12:02 zsoka0210

A városba érkezésünket követő első napon az ösztöndíjas csoport találkozót szervezett a kollégium melletti KFC-ben, ahol ismertettük az ideális szállásról szóló elképzeléseinket a mentorunknak, Wildhamnak. Ezek között szerepelt: légkondi, WIFI, meleg víz és legalább 2-3 szoba (kezdetben a két lengyel lánnyal közösen akartunk kivenni egy különálló házat, ez volt az alapelképzelés) fejenként 500.000 rúpiáért (kb. 11.000 Ft). Eltelt pár nap, és kiderült, hogy nem olyan egyszerű teljesíteni az elvárásainkat. A két lengyel lány végül úgy döntött, hogy a kollégiumban maradnak. Az ottani állapotok nem olyan rosszak, egy két fős szoba indonéz fürdőszobával, mindössze 200.000 rúpia (kb. 4500 Ft). Mint már előbb említettem ez az opció részünkről ki volt zárva, mivel nem lehetnénk egy szobában, így szépen magunkra maradtunk. Először elég rosszul esett a dolog, mivel fejenként 500.000-ért ki tudtunk volna venni négyen egy kétszobás házat, nappalival, konyhával, normális fürdővel és hűtőszekrénnyel – az utóbbi három dolog nem képezi itt egy ház alapfelszereltségének részét. Így a következő cél az volt, hogy minél kevesebb pénzért találjunk magunknak egy szobát. Kiderült, hogy városban számos olyan bérház található, ahol külön bejáratú szobákat lehet kivenni. Ezek egy szobából és egy fürdőszobából állnak. Az árak egy és két millió rúpia között mozognak (30-40.000 Ft). Az olcsóbbak a következőkből állnak: 1 db szoba ággyal vagy matraccal (talán 2 párnával), kis szekrény és 1 db indonéz fürdőszoba, ehhez jönnek hozzá a különböző állatkák, hangyabolyok és éjszaka aktív csótányok (a finn lány egyedül bérel egy ilyen szobát, hajnalban általában a bogárkák cirógatására ébred).

Miután volt hasonlítási alapunk és már eléggé belefáradtunk az egy hétig folyamatosan tartó keresésbe, kivettünk egy viszonylag drága szobát (1.500.000-ért) a belvárosban. Legnagyobb előnye, hogy a városközpontban található, így a tömegközlekedést nem kell igénybe venni, ráadásul van légkondi (amitől jelenleg beteg vagyok, de majd elmúlik J), WIFI (amit az én gépem a harmadik emeleten nem észlel, de a földszinten aránylag jól működik) és van angol WC és zuhanyozni is lehet – természetesen hideg vízzel. Uh és majdnem elfelejtettem: kábel tv ausztrál HBO-val :D. Úgyhogy egyelőre befizettük az egyhavi bért, és majd még meglátjuk, hogy meddig maradunk itt. A szobát kiegészítettük egy vízforralóval és két takaróval. Ez már valami, de mégis kevés.

 

Ami azt illeti, kiderült, hogy itt az élet akkor olcsó, hogy ugyanazt az életmódot éljük, amit itt az átlagemberek. Ez vonatkozik a lakásra, az étkezésre, mosásra, mindenre. A háztartások többségében nincs mosógép, viszont minden utcában van legalább egy mosoda, ahol két nap alatt kimossák a ruhákat. Lehet kézi és gépi mosást is kérni. Ezért drága az élet. Kiveszek egy szobát, ahol nincs semmi. Ebből az következik, hogy nem tudok otthon főzni, nem tudok mosni, így ezek mind pluszköltségek. Az étkezés se egyszerű. Az átlag emberek egész nap rizst vagy tésztát esznek csirkével. Ha mi vmi mást szeretnénk, megkaphatjuk, mivel a szupermarketben bármit meg lehet venni. Csak egy bökkenő van, hogy a rizsen és a tésztán kívül itt szinte minden luxuscikknek számít. A vagyonos emberek vásárolnak olyan dolgokat, amiket Magyarországon a átlag is meg tudnak vásárolni (pl. kenyér, tej, sajt, szalámi). Az alkohol pedig szinte teljesen tabu dolog. Az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, és mivel a kormány muszlim, így óriási adót vetnek ki az alkoholra. A boltban lehet kapni 3-4%-os italokat, sört és gyümölcsös vodkát, de a legrosszabb sör ára is 800 Ft. Találtunk egy nagyobb boltot, ahol a raktárban tömény szeszeket árusítanak, de mint kiderült, ezek ára megfizethetetlen, szinte mintha arannyal kereskednének. A helyi italok olcsóbbak, de az import borok, vodkák és stb. ára olyan magas, hogy már elgondolkodtunk rajta, hogy otthonról küldetünk valamit. Tanulság: ha Indonéziába jössz, az ide vezető út alatt ne osztogasd el az otthonról hozott házi pálinkát! Legyen ez a végszó mára, szép napot mindenkinek! 

Szólj hozzá!

Makassari hétköznapok I.

2011.10.09. 13:58 zsoka0210

2011. szeptember 24-e fordulópontot jelentett az Ázsiáról kialakított világképemben. Már Jakarta is a fejjel lefelé fordított Singapore volt, de a négycsillagos szálloda menedéket nyújtott a valódi külvilág ellen. Szeptember 24-re szólt a makassari repülőjegyünk. Búcsút vettünk a légkondicionált búvóhelyünktől, és elfoglaltuk helyünket a célvárosba tartó repülőgépen. Természetes volt, hogy a szervezők külön fognak ültetni Gábortól. A fiúk az első sorban, a lányok mögöttük (a finn lány volt olyan kedves és kicserélte velem a jegyét- úgy tűnt, hogy akkor Gáborral egymás mellé fogunk ülni – hát nem így történt). A többiektől elszeparálva foglaltam helyet egy indonéz házaspár társaságában. Már az induláskor kiderült, hogy ez egy más világ. Felszállás előtt a biztonsági óvintézkedések teljes figyelembe NEM vétele történt: pl. nem vették el tőlem a vizet az ellenőrzésen, majd a fedélzeten az indulás előtt nem foglalkoztak azzal, hogy az utasok az ölükben tartják a táskájukat, sebaj….

A kb. két órás út után egy csodálatos (a jakartainál jóval modernebb) repülőtér fogadott bennünket. Az első benyomás nem is lehetett volna jobb. A kollégiumhoz vezető úton azonban kiderült, hogy nem minden olyan varázslatos tiszta és kulturált, mint a reptér…Ahogy a nyitott ajtajú kisbusszal robogtunk (a buszon dohányzó ((mindenhol dohányzó)) indonéz mentorainkkal), kiderült, hogy a két lábon történő közlekedés itt is olyan szinten lehetetlen, mint Jakartában. Motorosok, autósok és pete-peték (a tömegközlekedést szolgáló nyitott ajtajú kisbuszok) uralják az utakat. A járda fogalma itt nem nagyon ismert, pedig nem lenne olyan nehéz kialakítani, csak le kellene fedni pár betonlappal az út mentén csordogáló szeméttel teli szennyvízcsatornákat, akkor megoldódna a gyalogosok helyzete is és talán a szúnyoginváziót is meg lehetne némileg szüntetni, de hát mint tudjuk, pénz…

A majd egy órás kocsikázást követően megérkeztünk a kollégiumhoz. A többiek a kollégiumban maradtak, ám mi nem lehettünk volna egy szobában Gáborral (mivel nem vagyunk házasok), ezért couchsurfingen keresztül még Szingapúrban írtunk egy lánynak, hogy befogadna-e minket egy ideig az otthonába, amíg nem találunk liberálisabb szállást. Egy Fitry nevű indonéz lány egyből igent mondott. A kollégium melletti KFC-ben (a legnépszerűbb gyorsétterem Indonéziában) találkoztunk, majd taxival elmentünk Fitry otthonába. Az első benyomás itt is szuper volt: külön szoba, nagy ágy, kényelem, minden, szép ház…aztán következett a kultúrsokk: A Fitry által készített csirkeaprólékos sült rizs látványa egy pillanat alatt elvette az étvágyamat (pedig nagyon éhes voltam!!!), de ez még semmi: miközben megpróbáltuk elfogyasztani a vacsoránkat egy kisegér fel-alá futkosott az edények és ételek között és patkányhordák csiripeltek az udvaron. Na ekkor őszintén szólva teljesen leblokkoltam, mintha meghűlt volna bennem a vér. Amikor ezt olvassátok, biztos azt fogjátok gondolni, hogy egy rinyagép vagyok, de ez akkor, abban az állapotban elég nagy sokként ért. Ehhez ráadásul hozzájött annak a helyiségnek a látványa, amit az indonézek fürdőszobának hívnak. E helyiség felszereltsége: egy lyukszerű WC, egy csap, egy db vödör és egy merővalami, amivel mindent le lehet öblíteni, jah és egy óriási fekete pók.

Aztán ahogy teltek múltak a napok, szépen lassan minden körülmény természetessé vált. Örültem, amikor végre egy fárasztó nap után megmosakodhattam a hideg vízzel és kimoshattam a ruháimat ugyanazzal a hideg vízzel. Az itteni emberek kedvességének köszönhetően a negatívumok mind megszépültek. Fitry anyukája varrónő, a házban van egy saját kis műhelye szebbnél szebb anyagokkal. A család vendégszeretete leírhatatlan volt: a kedvenc helyi ételeinkkel kedveskedtek és azt mondták, hogy bármeddig maradhatunk, amíg nem találunk magunknak saját otthont. A végtelenségig viszont nem lakhattunk ott, mivel: NEM VAGYUNK HÁZASOK :D. A muszlim vallás behatol az ember életének minden kis zegzugába. Minden utcában van egy mecset, mely millió hangszóróval van felszerelve. Az első Makassarban töltött éjszaka elég hátborzongató volt. Éjszaka az egereket figyeltük (szégyen- nem szégyen). Kiderült, hogy minden nap 5 órakor imádság szól a hangszórókból, később világossá vált, hogy ez a nap számos pontjában hallható (még nem derült ki számomra, hogy milyen logika alapján:S). A volt vendéglátónk szülei minden nap hajnalban kelnek, imádkoznak az imaszobában, és kezdetét is veszi a nap. A kakasok kukorékolnak, és az emberek reggeltől késő estig dolgoznak. A vallás külön bejegyzést érdemelne, így erről később még szót fogok ejteni.

Visszatérve a szálláskereséshez. Egy hét folyamatos keresgélés után végre találtunk magunknak egy kis zugot. Ám ez is megérdemel egy külön bejegyzést, így holnap ezzel folytatom az élménybeszámolót. Szép napot!

4 komment

Sörkaland-Makaó

2011.10.06. 16:18 charcarias

WARNING!!!

 

Kicsit megkésve, de ismét elérkeztem egy sörbeszámolóhoz, melynek elkészítésére ezen szent pillanatba jutott ippen energiám. Szeretném a 2. Főzdefeszt (http://www.fozdefeszt.hu/) sikerességének -ha már jómagam nem vehetek részt rajta földrajzi okok miatt- ajánlani (nem nehéz ilyesfajta jóslatokba bocsátkozni az 1. 'fesztet megtapasztalva ;)), mely a mai napon veszi kezdetét a Mikszáth téren és környékén! Szépen kérném a nyájas olvasót, csak akkor haladjon tovább irományomban, amennyiben megrögzötten sörbuzi/szeretné tágítani "sörkultúrális ismereteit"/megrögzött rizsfalok olvasó/megint helyesírási hibát keres a szövegben! Minden ezen kritériumoknak nem megfelelő olvasót arra kérnék, ne terhelje felesleges baromságokkal elméjét! Danke schön, ahogy a partizán mondta!

 

Makaói rövid látogatásunk alatt serényen vadásztam VOLNA, a helyi kisüzemi sörspecialitásokra, de sajnos ezen fogalmat a makaói életközösség még hallomásból sem ismeri. A kórház ha nem is a város szélén, de a kaszinóban VAN!!, a jófajta IPA-kat termelő serfőzdét ott sem találni...:( Kénytelen-kelletlen voltam beérni a boltokban kapható 2 féle helyi kommersz Kirin (ha jól tudom japán érdekeltségű, vagy legalábbis alapítású) sörgyár nedűivel, a Macau Blond Ale-el és a találó nevet viselő Macau Beer-rel, illetve a sajátos import termékekkel, melyek közül kóstoltam a Fülöp-szigeteki San Miguelt, a portugál alap Sagrest és Sagres Bohemia-t és a Malajziában, Kínában kapható Guinnesse Foreign Extra Stout-ot, melyet Malajziában főznek. A leírásban ezt a sorrendet követem.

1. Macau Blond Ale (Companhia de Cervejas de Macau (Kirin)) 5,0% Kesernyés, felejthető ízvilág, mely inkább egy rosszabb pale lagert juttat az ember eszébe. Savanyú citromosság kisér a végéig.

2. Macau Beer (Companhia de Cervejas de Macau (Kirin)) 5,0%  Az első sör amit kóstolok és nem is fecséreltem rá több próbálkozász. Halvány, semmitmondó íz, az aromája még csak-csak, de maradandót ő sem tud adni. Aranysárga szín, a sör legimpozánsabb tulajdonsága a krémes hab.

3. San Miguel (San Miguel, Fülöp-szigetek) 4,8% 0,6 literes üvegben szervírozzák, mely igen formás. Az első figyelemreméltó tulajdonsága a savanykás overture. Később komlós keserűségbe cseng le, könnyen csúszik a városi forróságban, eddig ez a legjobb! Citrom halványan befigyel.

4. Sagres (Sociedad Central de Cervejas) 5,0% portugál import árú, mely "aranyászokos" fajtajellegeket hordoz magán. azt hiszem ezzel sok mindent elmondtam. Kicsit talán édesebb, de kísértetéjes a hasonlóság. :)

5. Sagres Bohemia (Sociedad Central de Cervejas) 6,2% Mind közül a legfigyelemreméltóbb darab. Igen különleges ízvilággal bír, melyben szőlőt, pirosbogyókat és mézet vélek felfedezni. A sör elvileg dunkel típusú, de a színe az eddig soha nem látott vörösesbarna, rosé-barna összeállításban ragyog. Igen egyedi darab, de az íze nem kifejezetten jó. 15/50

6. Guinness Foreign Extra Stout (Malaysia, Hong Kong, China) (Guinness Anchor Berhad, Malajzia) 6,8% 0,64-es üvegcsékben lehet beszerezni. Nem ad égig érő habot a rozsdás fekete szín. Meglepően nagy szénsavasság, mely savanyúsággal párosul. Kávé első blikkre, mely lassan kiegészül liqourice-vel. Nekem elsőre nem jött be, de ahogy jobban beleástam magam a 640 milliliterbe, egyre inkább megláttam a szépségeit. Elfogyasztása után ezt ittam a Bohemiaval felváltva.

Összességében Makaó nem okozott katarzis élmény a sörök terén, de jó volt megízlelni egy két nálunk nem kapható és egzotikumnak számító példányt. Szingapúrból szerintem lexikonnyi beszámolót fogok írni, melyekre remélem minél előbb sor fog kerülni. Az ország Ázsia sör-kánaánja! Tele kisüzemi sörfőzdékkel, melyek jobbnál jobb alkotásokkal látják el a szomjas magyar sörkedvelőt...

Legközelebb a szingapúri Red Dot-ban szerzett élményekkel jövök, melyet még követni fog egy két helyi csemege, köztük a világklasszis Brewerkz beszámolója!

 

 

Sagres Bohemia

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Könnyes búcsú, bye bye Big Durian

2011.10.05. 08:17 charcarias

A találó hasonlatot az indonéz Lonely Planettől loptam. Ő szerintük ami Amerikának New York, az Indonéziának Jakarta, tehát ott Big Apple, itt Big Durian. Tényleg találó a becenév, ugyanis Jakartát csakúgy borzasztó nehéz elfogyasztania egy európai kultúrkörből érkezőnek, mint magát a gyümölcsöt. A durián kétségtelenül a világ legbüdösebb és legundorítóbb ízű gyümölcse. (http://terebess.hu/tiszaorveny/gyumolcs/durian.html) Ki van tiltva a közintézményekből, repülőn nem szállítható, így a legtöbb Ázsián kívüli kulinarista, aki esetleg fokhagyma és rothadó epres csirkehús keverékének illat- és ízvilágára vágyik gyümölcsköntösben, szárított formában, vákuumcsomagolásban juthat hozzá. A legborzasztóbb az egészben, hogy aki még nem szagolta, illetve kóstolta el sem tudja képzelni, hogy valóban létezhet ennyire gusztustalan gyümölcs. így jártam vele pár éve Malajziában én is és Szingapúrban Zsóka is megtapasztalta a durián-életérzést a piacon. Természetesen csak a szaglásig sikerült elmerészkednie...:) A helyiek imádják és a létező összes felhasználási módban fogyasztják, legyen az fagylalt vagy éppen fánk.

No, de vissza Jakartához. Jól sikerült az aklimatizálódás, bár lengyel szavaktól volt hangos a szoba hajnali 5-ig (a jetleg miatt nem nagyon tudtak aludni), Damiennek a reggelit is sikerült kihagynia. A szálloda hatalmas báltermében egész nap előadások voltak az indonéz kultúráról és a vele járó kultúrsokkról, nyelvről, az oktatási rendszerről és persze magáról a Darmasiswa programról. A részvétel nem volt kötelező, de mi egy-két előadáson résztvettünk, köztük a " Ministry of Foreign Affairs" egyik munkatársának prezentációján, mely az indonéz szerepvállalásról szólt VOLNA, reményeim szerint, sajnos azonban nem sok érdekes és új infóhoz jutottunk. A két lengyel lakótársammal és Zsókával elindultunk a városba SIM-kártyát venni és úgy egyáltalán megnézni, mit is fogunk annyira rühellni Jakartában. Pár órás kóválygás után tértünk vissza a hotelba, ahol a dobozos vacsora és pár komolytalanul drága helyi sör (az indonéz kormány új alkoholra kivetett adója miatt egy 640 ml-es sör is 600 ft környékén mozog), no meg a szálloda medencéjének kényeztetése közepette szűntünk meg létezni.

Még elindulásunk előtt mesélte Herr Wilhelm von Friedrich barátom, hogy Jakartában törvény szabályozza az egy kocsiban tartózkodó utasok számát, melynek minimum 3-nak kell lennie és ezért emberek állnak az utak szélén fuvarra várva, melyért ők maguk kapnak pénzt a sofőrtől. Mondom, hát tőlem akár ilyen is lehet én nem hallottam róla. Még jamaicai életérzésű sofőrbarátunk mondta a reptérről városba tartó úton, hogy ez valóban létezik bizonyos kerületekben, reggel és délután, megszabott idősávban. Az utcára kiérve helyeselnünk kellett. Főleg fiatal édesanyák a pár hónapos babájukkal, de diáknak tűnő tinédzserek, vagy éppen a munkásosztály képviselői várnak nap mint nap türelmesen a belvárosi útpadkákon  és járdákon többnyire az úton fuvarra várva. Jellemző tulajdonsága Ázsiának és egyben Indonéziának is, hogy a gyalogosforgalmat segíteni hivatott járda létezése többnyire errefelé csak misztikumokkal övezett teória.

Másnap délelőtt, reggeli után minden kedves résztvevő hivatalos volt egy orientációs előadásra, mely során ki-ki találkozhatott a saját egyetemének képviselőjével. A miénk Wildhan lett, akivel már korábban fácsebúkon felvettük a kapcsolatot. Egy élmény volt őt élőben látni. A kis makassari csapat is végre megismerkedhetett egymással. Rajtunk kívül egy finn csaj, Annina, 3 lengyel és egy madagaszkári hölgyemény tette tiszteletét a fogadáson. Ők lesznek tehát az osztálytársaink. Karolinával már az éteren keresztül kommunikáltunk, a másik 2 lengyel csaj igazi pro-licenses utazónak számít akik nagyon menően basztak ránk, mert hát ők már 1 éve stoppolnak szerte Indonéziában. Annina is elég távolságtartónak tűnt, a madagaszkári csaj meg annyira nem volt szocializációra hajlamos állapotában, hát maradt Karolina, kivel építhetjük a lengyel-magyar örök barátságot. Meg kell említeni, hogy Agata, aki szintén a fordított indonéz zászlóval rendelkező EU-s országból származik, szintén Makassarba jön, csak hát ő egy másik egyetemen fog tanulni, ami szerinte leginkább egy "big-big suck". Wildhan és segítője a tiszteletbeli indonézzé avanzsált kambodzsai Marat lazán osztogatta az információkat, melyekből kiderült, hogy valószínűleg szombat délután repülünk együtt Sulawesire.  Zsókával kicsit nyakunkba vettük a várost, megnéztük a Nasional Monumentet egy nagy masjidot és a nemzeti múzeumot. Visszafele az állandó metrópótló-buszok egyikével, mentünk a hotelba, melyek a közforgalomtól elkerített útvonalakon járnak.

Este a program hivatalos megnyitóünnepségére kerül sor, ahol az indonéz  Magyar Bálint Hoffmann Rózsa mond beszédet és tiszteletét teszi a lengyel, a svéd és a szlovák nagykövet is. Remek kis előadásokba szaladtunk bele a program folyamán, melyek a több száz indonéz etnikum egyes képviselőinek népzenéjére és táncaira támaszkodtak iskolások előadásaiban. Remek, első osztályú produkciók voltak. Este sörös lazítás és pakolás, szombaton elhagyjtuk Jakartát.

Reggel 10-kor találkozunk a recepción, elköszönünk frissen szerzett nemzetközi kapcsolatainktól, mindenkit útjára bocsátunk jó tanácsokkal és látogatási szándékismertetőkkel. A makassari UNISMUH egyetem kis külföldi csapata pedig elindul a betondzsungel szmogtól hangos utcáin a celebeszi ismeretlenbe...

A gép 16:40-kor ereszkedik a magasba és félúton épp alkonyodik az égen. Remek látványt nyújt a vörös-kék naplemente.

Nyíhhá Makassar!

Szólj hozzá!

Jakarta II.

2011.10.04. 17:12 charcarias

Jakarta előtt számtalanszor elgondolkodtunk, hogy mit is fog takarni az előre beharangozott 3 napos orientáció. Hol lesz a szállásunk, milyen programok lesznek ha lesznek és egyáltalán miből áll egy darmasiswás orientációs hétvége Kelet-Ázsia egyik legélhetetlenebb városában. A beszívott sofőr útközben nem sok infóval látott el minket, de miután végigdöcögtünk a teljesen bedugult nyugati-autópályán befelé a városba, elhaladva szennyvízcsatornák mellé épített?? viskók ezreiből álló lakónegyedek mellett és megláttuk a hotelt, tágra nyílt a szemünk mint egy koboldmakinak. Puccos szálloda, concierge-vel, márvánnyal, meg minden ilyen csillivilli dologgal, ami pont, hogy nem illett az addigi Jakartához. Nem volt mit tenni, beletörődtünk sanyarú sorsunkba és sodródtunk az árral. 3 fős szobákat osztottak az emberekre. Zsóka egy vietnámi és egy lengyel csajjal ment közös szobába, én meg a reptéren megismert Piotral illetve a hallban mellénk csapódott gdanski Demiennel osztoztam az 1 db king size méretű ágyon. Na jah, 3 fő ment egy szobába, de az csak a helyszínen derült ki, hogy minden szoba 2 főre van kalibrálva. Welcome to Indonesia! A korábban érkezők már röhögtek rajtunk, mert kiderült a szobák 80%-a ugyanazt tudja. 3 fő lakik 1 ágyon. Megoldottuk. A csajok is és mi is lefeleztünk egy ágyat: matrac földre az ágy maradékán meg simán elaludt a 3. ember. A lengyelekkel hamar megtaláltuk a közös hangot. Előkerült a pálinka, a vodka meg miegymás, hiába polak, wegier dwa bratanki...

Egész nap sürgölődtek körülöttünk az uniformisba öltözött indonézek és egyik másiktól még információhoz is jutottunk a programokat illetően. Este kaptunk vacsorát és egy eligazítást is, melyből kiderült a következő 2 nap programja. A kaját a reggeli kivételével mindig egy harmadkategóriás happymeal-nek álcázott dobozban kaptuk, melynek tartalma rizs, zöldségek, valami csirke és néha zacskós leves volt. A szó szoros értelmében vegyétek ezt. Leves egy zacskóban. Kb 1,5 deci. Yammi. Kezdtünk barátkozni a többi nációval is: madagaszkáriak, amcsik, kínaiak, egy két dál-amerikai és rengeteg lengyel és magyar. Mi és a lengyel tesók képviseltettük magunkat legnagyobb számban (jah meg a kínaiak persze). Dúrva és egyben megmosolyogtató volt ahogyan egy japán srác angolul diskurál egy argentinnal Jakartában, de pár perc után megszoktuk.

Most veszem észre, hogy Zsóka közben bealudt, a net is elég szar, így képet nem tudok feltölteni, remélem a postot kirakja! Itt negyed éjfél, megyek alszom én is, de mire holnap felkeltek megígérem kint lesz a 3. post Jakartáról.

Szép estét!

Szólj hozzá!

Indonézia megkésve: Jakarta I.

2011.10.04. 09:29 charcarias

Végre sikeresen befészkeltük magunkat kis otthonunkba, ahol úgy néz ki az indonéz IT szektor mostohagyermeke a wirelesses internethelyzet is stabilizálódik. A világhálóra való csatlakozás itt Makassarban külön wellnesstevékenység: futkorászhatsz kapcsolat után, miután megtaláltad pedig izzadhatsz, hogy az jó legyen legalább 5 percre. Mi eddig  a helyi 64541 db KFC egyikében hívtuk napi rendszerességgel randevúra laptopjainkat, de úgy néz ki, a kőkorszaknak vége és mától a 2 Mbps házhoz jön... LOL

Az elmúlt több mint 1 hétben számos dolog történt velünk. Szingapúrból ugye sikeresen megérkeztünk Jakartába, majd egy 3 napos orientációt követően elreptettek minket indonéz tanulmányaink helyszínére, Makassarba. Az elkövetkezendő napokban megpróbálom majd pótolni hiányosságainkat a blogbejegyzés pótlását illetően és ígérem Zsókát is igyekszem rávenni, íRJON MÁR VÉGRE Ő IS!!!! :D

Jakarta: Gyönyörű szép, zöldellő parkokkal gazdagon ellátott, modern tömegközlekedéssel rendelkező, a mérsékelt égöv meteorológiai tulajdonságaival rendelkező, liberális gondolkodású, pár százezer lakossal ellátott, nevezetességektől burjánzó turistacélpont. Na, ez mind nem igaz. Jakarta a 3 eltöltött nap alatt nem lopta be magát a szívünkbe. Innen is sok szerencsét kívánunk annak a közel 100 tanulónak aki a város valamely egyetemén fogja 1 évig tanulni a bahasa indonesiat. HAJRÁ! Az indonéz főváros a maga 9 milliós hivatalos lélekszámával (agglomerációval majd 30 misi)világ legnépesebb városa, melyben nem működik metróhálózat; és valljuk be őszintén gyakorlatilag azon kívül sem sok minden. Nem akarok igazságosztó szerepet betölteni és "Batáviát" a pokol legmélyebb bugyraiba száműzni az igazán kevésnek mondható 3 nap tapasztalatai alapján, de például Kuala Lumpurnak vagy Bangkoknak elég volt nagyjából ennyi nap, hogy belopják magukat a szívembe. 

Másfél órás repülőút után Szingapúrból, Ázsia Svájcából érkezünk a Soekarno-Hatta reptérre. Jó 2 órás sorban állás és útlevél/vízumellenőrzés után szabadulunk a futószalaghoz. Izgulunk, hogy sikerült-e a nem túl jóra taksált Tiger Airwaysnek (velük repültünk Makaóból is Szingapúrba) elszállítani csomagjainkat A-ból B-be, de szerencsére aggodalomra semmi ok, 2 cm-es védő por- és sárréteggel borítva meg vannak a checkinluggge-ok. Következő félnivaló: jött-e ki valaki elénk a reptérre? IGEN! 20 éves forma öltönyös srác vigyorog a "Darmasiswa" feliratú kartontábla mögül. Gyors pacsi, aztán követjük a gyülekezőhelyre. Egy csapat lengyel vár már ránk jetleges szemekkel a recepciós asztalnál, ami a reptér egy félreeső részén volt felállítva. Ők nem voltak olyan szerencsések mint mi. A Párizs-Kuala Lumpur-Jakarta távon az Air Asia (a világ legjobbjának tartott low-cost airline!!) elhagyta csomagjaikat. 3 csaj kicsit duzzogva, a military gatyás Piotr pedig szarni rá hangulattal fogad minket. A helyi staff, ami valószínűleg jakartai önkéntes egyetemistákból áll, elkobozza az útlevelünket fénymásolási szándékkal és sikeres fél órás procedúra után 500.000 indonéz rúpiával jutalmazza türelmünket. Az ösztöndíj úgy tudjuk 1,500,000 rúpia lesz havonta, ami nagyjából 30ezer forintnak felel meg és az indonéz átlagkeresetnél valamivel több. Örülünk a pénznek, ami kis előleg, a többit már Makassarban fogjuk megkapni (azóta is kapjuk...). Bevárunk még pár érkezőt és egy 3 órás várakozás után pakolnak minket be 3 Kijangba. Mi egy jó kedélyű, valószínűleg THC befolyásoltsága alatt álló és arról sűrűn beszélő sofőrt kapunk. Vicces 1 órás kocsikázás után érkezünk meg a Grand Sahid Jaya szállodába, mely Jakarta kellős közepén pöffeszkedik...

Délután folyt. köv. Most megyünk a tengerpartra lőni valami kaját, meg találkozni egy Lala nevezetű ipsével, aki segíteni fog egy-két dologban.

 

 

Szólj hozzá!

Rövid bejelentkezés

2011.09.23. 11:30 charcarias

Itt vagyunk Jakartában, egy 4 csillagos hotelban vagyunk elszállásolva kb. 1000 másik diákkal, akik szerte a világból érkeztek. Nem nagyon van internet és az időnk eléggé elfoglaltak vagyunk a sok program miatt. Ma este lesz a Darmasiswa köszöntő ceremóniája, amire ki is kell rittyentenünk magunkat.Oktatási miniszter miegymás teszi tiszteletét.

Holnap repülünk Makassarba, elvileg a 14:45-ös géppel. Remélhetőleg lesz majd net és tudjuk tovább írnia a beszámolókat.

Szólj hozzá!

Magyarok mindenhol vannak, így Szingapúrban is

2011.09.19. 18:25 charcarias

Pénteken ismét városfelfedező betondzsungel túrába kezdtünk. Utunkat a városközpontban kezdtük, ahol kis piaci negyed után egy utcába  (Waterloo) sodródtunk. Itt 100 méteren belül láthattunk buddhista, hindu és keresztény templomot. A kínaiakra jellemző módon (semmiképpen nem általánosítani szeretnék) többen lerótták kegyeletüket nem egy helyen. Ezt már tapasztaltam régebben is a "mainland" Kínában; egy-egy ember próbál minél több istenséggel jóban lenni. 12 körül kezdtünk megéhezni, és mivel Kálmánnal, a szintén Darmasiswas magyar sráccal is a közeli Little Indiaban beszéltünk meg találkozót, arra fele orientálódtunk. Az igazi  hindusztáni körülményekhez képest itt inkább szingapúri tisztaság és a tipikus india-illat, valamint éttermek tömkelege fogadja a látogatót. Zsófi tapas bárja érdekesen hatott a tamil közösség bázisának számító negyedben, mi mégis egy helyi kifőzdét választottunk ebédünk elfogyasztása színhelyéül. Zsóka és én is thalit rendeltünk, ő csirkéset én vegetáriánust. Erről a "menüről" nem sok szót fogok ejteni inkább beszéljen róla a kép:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagy banánlevélre tálalt szószok, egy kupac rizs, chapati (indiai kenyérféleség), zöldségek. Természetesen kézzel illik fogyasztani. Mire befejeztük kítűnő ebédünket, Kálmán is befogott és együtt indultunk útnak Little India-ból Clark Quay felé. Itt megelégedésemre belefutottunk az egyik helyi sörfőzdébe és amíg én bent a sörlapot böngésztem, a többiek hamar barátokra leltek a folyóparton. Egy arab szakos srác István és nagynénje személyében belefutottunk a számomra már kötelező magyarokba! :D Leültünk egy sörre, majd a nap többi részét úgy este 7-ig, együtt töltöttük. Meglátogattuk Szingapúr jelképét a Merlion-t mely egy haltestű oroszlánfejű vízköpő. Az egész délutánt végig beszélgettük.

Másnap a tündéri szállásadóinkkal mentünk kirándulni a Szingapúr közepén elhelyezkedő parkba. Egy hatalmas tó található a közepén és számos túraútvonal, futó-ösvény keresztezi a néhol dzsungelbe, néhol barátságos parti sétányba torkolló zöldövezetet. Mi az egyik lightosabb utat választottuk és nem kellett csalódnunk. Egy jó fél órás víz melletti barangolás után egy csapat majomba futottunk bele, akik kifejezetten barátságosak és érdeklődőek voltak. Fotó, fotó és fotó. Hiába, nem mindenhol oszthatja meg az ember a padot 3 makákóval.

Sétáltunk a tóparton még egy keveset, majd hallgatva a természet figyelmeztető jeleire (el kezdett dörögni az ég de kegyetlenül) visszafordultunk a kiindulási helyünk felé. Az ebédet egy biokertészet éttermében töltöttük, ami ha jól tudom a szingapúri zsinorlabdázás egy ikonjának a tulajdona. A finom kaja után körülnéztünk a kertben is, ami néhol inkább ültetvényre hasonlított. Minden létező trópusi gyümölcs megtalálható volt a különböző szellemes nevekről elnevezett utcákkal átszőtt területen. Láttunk dobverő fát, jackfruit fát, végre megtudtunk mi fán terem a mangosteen, vagy éppen az avokádó. 3 féle cukornádat és töménytelen mennyiségű banánt vettünk szemügyre.

Hazafelé még tiszteletünket tettük a kínai temetőbe, mely hihetetlen látványt nyújtott a zsúfolt, kis parcelláival és síremlékeivel. Rögtön mellette találtuk a muszlim sírkertet, mely már inkább a keresztényhez volt közelebb.

Nagyon szép napot töltöttünk a világ, állítom, legbarátságosabb és legkedvesebb szingapúri házaspárjával.

 

Szólj hozzá!