Miután elfoglaltuk helyünket a Rantapao Lodge-ban, a szervezők elvittek minket egy temetési szertartásra. A torajai hitvilágban jelentős szerepet játszik a halál. A halottat addig őrzik az otthonukban a családtagok, amíg nem lesz annyi pénzük, hogy drága temetést rendezzenek neki. Ez a szertartás három napig tart. Az első napon több száz disznót ölnek le (Torajan a lakosok 80%-a keresztény, így megengedett a disznóhús fogyasztása), a másodikon több száz vízi bivalyt áldoznak fel, a harmadik napon pedig az emberek együtt vannak és ünnepelnek. A feláldozott állatok száma a család anyagi helyzetétől függ. Van, hogy akár tíz évet is várnak a halott eltemetésével, addig pedig a házban tárolják a holttestet beformalinozva, befáslizva.
A temetési szertartás után ellátogattunk egy torajai faluba, Kate Kesuba, ahol volt szerencsénk találkozni egy igazi albínó bivallyal, melynek értéke meghaladja az 5 millió forintot. Ezen kívül megtekinthettük a tradicionális torajai házakat, a tongkonanokat is. Egy-egy családhoz kétféle tongkonan tartozik. A nagyobbik lakóhelyül szolgál, a kisebbikben pedig a rizst tárolják .A tongkonan felépítésének is szimbolikus jelentése van. Három fő részből áll: a legfelső része az eget, a középső része a földet, a legalsó része pedig az alvilágot szimbolizálja. A torajai társadalomban egyszerre fontos a nő és a férfi szerepe, ezen túl pedig a házasság, mint az egység kifejeződése. A lakóház így a nőt, a rizstároló tongkonan pedig a férfit szimbolizálja. A torajai kultúra orális kultúra, írás nem létezik, viszont a házakon található állatokat, növényeket szimbolizáló fafaragások mesélnek az írott szavak helyett.
A falu mögött található hegyoldal szolgál temetkezési helyül. A sziklafalba rögzítik a sírhelyeket. Minden családnak megvan a maga területe. Minél gazdagabb a család, annál magasabban helyezik el a nyughelyüket. Elég bizarr volt a koponyák, csontok, különféle emberi maradványok között sétálni. Ilyen élményben még soha nem volt részem ezelőtt. Annyira ősi és vad volt az egész, ahogy az ember egyé válik a természettel. A szurinámi barátunkat annyira megérintette lelkileg a hely, hogy este a szálláshelyen azt képzelte, hogy belé szállt egy rossz szellem és papot kellett hívni hozzá – és ez nem tréfa! Mi csak néztünk értetlenül magunk elé, hogy most mi van. A srác feküdt az ágyban, és a többiek körbevették és próbálták elűzni a szellemet. Mi csak nevettünk az egészen, de volt pár társunk, aki valóban elhitte, hogy a rossz szellem köztünk járt. Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat és mindenki megnyugodott, hogy Rendy, az amerikai lelkipásztor elűzte a szellemet, végre nyugovóra térhettünk. Gábor és én külön szinten, külön szobában elszeparálva egymástól. Ő a nigériai, a bangladesi és egy indonéz fiúval volt egy szobában, én pedig három indonéz, egy szurinámi lánnyal és lengyel barátunkkal, Karolinával töltöttem az éjszakát. Igazi kulturális kavalkád volt ez. Megfogadtam, hogy semmin nem fogom felhúzni magam, hiszen különbözőek vagyunk. Szerencsére nem is történt semmi kulturális ütközet közöttünk, ám Gábort egy kisebb meglepetés érte. Már nagyban aludt, amikor megjelent az indonéz srác a szobában. Felkapcsolta a világítást, mit sem törődve alvó társával, majd megkérdezte tőle, hogy fáradt-e. Na vajon miért aludt… majd mikor Gábor azt felelte, hogy igen, kedves barátunk elkezdte masszírozni a lábát :D. (???) A következő nap is tartogatott felejthetetlen élményeket, erről a következő bejegyzésben olvashattok.
