Ma reggel arra keltünk, hogy ömlik a víz az égből, mintha dézsából öntötték volna. Volt pár tervünk a mai napra vonatkozóan, de ilyen időben ki sem lehet mozdulni a házból. Még ha el is áll az eső, akkor is kétmérföldes gumicsizma kellene ahhoz, hogy kijussunk a főúthoz, ahonnan a pete-pete jár. Úgyhogy ideálisnak tartottam az időt egy újabb bejegyzés elkészítéséhez. Mivel elfogyott az ivóvizünk és a napi élelmünket egy zacskó kókuszos kekszet jelenti, így az írás a figyelem elterelését is szolgálja.
Miután elfogyasztottuk szokásos reggelinket, mely főtt tojásból, sült rizsből és ráksziromból állt (minden nap!), értesítettek bennünket, hogy ma sem kell unalmas előadásokat hallgatnunk, hanem terepre megyünk, bebarangoljuk Toraja többi részét. A prezentációknak egyetlen pozitív visszatérő előadója volt egy hetvenes éveiben járó indonéz Toraja szakértő professzor, aki által betekintést nyerhettünk Toraja misztikus világába. Ezek az információk aztán a túrák során még inkább értelmet nyertek.
Utunk első állomása egy temetési szertartás volt, ahol épp a vízi bivalyokat küldték a túlvilágra. Elég bizarr látvány volt, ahogy a sárban egymás hegyén-hátán feküdtek a bivalyok és a nyúzásért felelős férfiak szedték darabokra az állatokat. Nemcsak a látvány volt gyomorforgató, de a szagok is. A családtagok és a többi vendég eközben megszámozott boxokban ülve figyelte az akciót. Volt, aki bambuszból itta a pálmabort, hogy előre fertőtlenítse a gyomrát a finom étekhez. (A pálmabor egy fehér, zavaros, pezsgős állagú ital, ami engem személy szerint a napon felejtett, megcsiccsent tejre emlékeztetett. Őszintén: borzasztó!). Elég volt egy-két percet eltölteni a tömeggyilkosság helyszínén. Gábor szerencsére tovább bírta, így készült néhány felvétel. Karolinával visszaindultunk a buszhoz. Az odavezető utat lenyúzott állatok kiterített bőre borította. Először próbálgattuk kikerülni, de mikor láttuk, hogy az autók is átmennek rajta, már bátrabban lépkedtünk felettük.
Miután mindenki visszatalált a buszhoz, jöhetett a következő „haláli” állomás a tömeges disznóvágás. Ennek hangulata leginkább egy lagzira hasonlított. Élő szintizene, vidám emberek és ipari szintű disznópörkölés. Szemtanúi lehettünk annak is, ahogy kb. hat pici indonéz próbálja felcipelni a hegyre a bambuszsatuba fogott, nyáladzó, százkilós disznót. Amíg Gábor felvételeket készített, addig mi megkíséreltünk elfogyasztani egy gombóc durian ízű fagyit (25 Ft-ért), ám az akció sikertelen véget ért.
Miután mindenki betelt a fantasztikus látvánnyal a busz továbbrobogott a következő misztikus helyszínhez. Egy barlanghoz tettünk látogatást, ami a helyiek sírhelyéül szolgál. 
Ötös csoportokban, lámpás vezetővel jártuk végig a barlang belsejét. A barlangban egy kész temető fogadott bennünket. Keresztek, csontok, koporsómaradványok és, hogy az élmény még horrorisztikusabb legyen, egy tenyérnyi méretű pók a barlang falán. Elég ízléstelennek tartottam, amikor a magukat a jövő vezetőinek tartó társaink elkezdtek pózolni a különböző emberi maradványokkal. Úgy éreztem, hogy nem fogják fel, hogy mi most nem egy vidámpark szellemkastélyában vagyunk, hanem egy igazi nyughelyen. Miután kijöttünk az egyik barlangból, vezetőnk elkísért minket egy másikba is, ahol egy friss koporsót is megtekinthettünk. A koporsó fából készült, ám a fejrésznél üveges volt, így akinek volt mersze és gyomra hozzá, az megnézhette a halott arcát. Szándékosan használtam a koporsóra a friss jelzőt, mivel a holttest már évek óta tartósítva várta, hogy végső nyugalomba helyezzék. Már nem is hasonlított emberi mivoltára.
A nem mindennapi temetőlátogatás után mi más is jöhetett volna, mint az ebéd. A félnapja tartó kirándulás után vhogy mindenkinek a gyomra hozzászokott a látványhoz és a szagokhoz. Az ebédünk természetesen főtt tojás volt és rizs, de azért hozzádobtak egy kis zacskó tésztát, csípősszószt (sambalt) és egy kis csirkét (nem voltam biztos benne, hogy az) is, na meg egy banánt.
Ebéd után hosszabb buszozás várt ránk. A sofőrnek és az út minőségének köszönhetően többször akkorát dobott magán a busz, hogy majdnem betört a koponyánk. Ám volt, aki ilyen körülmények között is álomba tudott szenderedni. Miután az ebéd kellőképpen összekavarodott a gyomrunkban, megérkeztünk. Ez a látnivaló nem igazán tudott megmozgatni az előzőek után. Egy hegyoldalhoz jöttünk, melyben emberi alakok voltak. Ezek az emberek halál utáni külsejét akarták szimbolizálni. Szinte az összesnek ugyanolyan kifejezéstelen volt az arca. Megpihentünk a hegy lábánál, majd folytattunk utunkat az utolsó helyszínre. Csecsemősírokhoz vittek bennünket, melyekben ismét az embernek a természethez való viszonya volt érdekes. Egy fa odúja szolgált tömeges temetkezési helyül. A fa törzsében kis 
ajtók voltak. Ezekbe helyezik azokat a csecsemőket, akik nem érhették meg az első foguk előbújását. Talán ez volt a legmegrázóbb helyszín. Mi csak néztük az égig érő fát és az azt körülvevő erdőrengeteget. Persze itt is voltak olyanok, akik a fa előtt pózolva, nevetgélve készítettek vicces fényképeket… A vallásuk annyi mindent megszab nekik, mégsem tudnak annak szabályain kívül viselkedni. Miután mindenki kipózolta magát, elindultunk a busz felé. Az út végén a következő reklámtáblára lettünk figyelmesek: kettő az egyben, Coca Cola és csecsemősír hirdetés, szép. Nem tudom hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ezek az emberek felébredjenek…
A haláli kirándulás ezzel véget ért. Visszamentünk a szálláshelyre, vacsora, alvás. Az utolsó napon egy fantasztikus záró ceremónián vehettünk részt, erről a következő bejegyzésben olvashattok.
